Pakkot kaptunk, mégpedig jó nagyot, most aztán lehet magyarázkodni, mi miért történt a rájátszásban az Alba Volán–Ljubljana EBEL-negyeddöntőben. Lehet a dolgokat kozmetikázni, hogy a székesfehérváriak jól játszottak az alapszakaszban és a középső etapban, de senki sem foglalkozik ezzel – amikor egy verhető ellenfél pottyantja ki a legjobb magyar csapatot.

A harmadik szlovéniai mérkőzésen már a veszett fejsze nyele után korcsolyázott a társaság, nem is erről a meccsről kell beszélni, mert a Ljubljana fehérvári győzelme után a kiesés már benne volt a pakliban. Áltattuk magunkat, hogy a szlovénoknak sok a sérültjük, meg hogy három sorral játszva majd elfáradnak, s amint lehetett, minden érdekelt hozzátette, jobbak is vagyunk. A Volán a saját szájából énekelte ki a sajtot, s belegondolva a mondás tartalmába, ez nem kis teljesítmény.

Lehet most azzal takarózni, hogy a csapatnak nem volt playoff-rutinja, meg a rájátszás egészen más, mint az alapszakasz, ehelyett ökölbe szorított kézzel kell dühöngeni. Illetve higgadtan levonni a konzekvenciákat. Próbáljuk meg. A Volánnak nem a harmadik idegenbeli mérkőzésre kellett volna egy nappal előbb elutaznia, hanem az első vagy a második ljubljanai összecsapás előtt. A 7–2-es vagy a 8–1-es győzelem után. Nem pedig azzal előállni a vereségeket követően, hogy a playoffban a fölényes győzelem ugyanannyit ér, mint a hosszabbításban kicsikart. Nem kellett volna alkalmat adni, hogy ez a kétségtelenül nagy igazság szóba kerüljön. Van abban valami sorsszerű, hogy az egyébként kiválóan teljesítő csapat működtetéséhez úgy kell összevadászni a támogatókat, hiába a minőség, a költségvetéshez még közel százmillió hibádzik. Nyilván ez is cenzúrázta az esetleges gondolatot, hogy az első két meccs valamelyikére utazzon ki a csapat. Noha nagyságrendileg nem nyomta volna meg a büdzsét, mégis a szegény ember nem mindig képes nagyvonalúan gondolkodni. Az is lehet, hogy most jött ki az eddigi jó teljesítmény böjtje, a hétórás, szinte ingajáratban megtett utazások fáradtsága. S noha ez más együttesekkel is így van, nem mindig és mindenütt hat(hat) egyformán.

De itt van a gyilkos ösztön kérdése. Pazar első találkozó után a saját csarnokában kellett volna megfojtani az ellenfelet, ehelyett magyar vezetés után a Ljubljana hosszabbításig vergődött, amelyben nyert. Ekkor vigasztaltuk azzal magunkat, hogy a fölényes győzelemért se jár több pont. Arról kevesebb szó esik, miért nem ismerték fel a játékosok a lehetőséget, hogy már a rájátszás elején tudatosítsák, bármennyire is akart a Ljubljana a Volánnal játszani, ez más kávéház. Ha égett volna a csapat, azt mondom, oké, dobni kell az idegenbeli meccset, értelmetlen feleslegesen kihajtania magát. De a székesfehérváriak voltak nyerő helyzetben! Szép csendben be kellett volna verni a szöget a Ljubljana koporsójába, azonban valahogy mindenki úgy volt vele, kifolyt a meccs, ám a pályaelőny megmaradt. S különben is  egyre többször elhangzott a nagy igazság: a rájátszás nem négy mérkőzésből áll. Az volt az érzésem, a második fölényes hazai győzelmet követően teljesen hasonló volt a helyzet: emlékezzünk csak, a Volán az első harmad után 1–0-ra vezetett idegenben, aztán ezt az összecsapást is szinte észrevétlenül vesztette el. Az összesítésben 2–2 után pedig jött a székesfehérvári fiaskó, úgy, hogy a szlovénok megérezve a lélektani előnyt, egy nappal a meccs előtt megérkeztek, hogy ne ólmos lábakkal kelljen jégre lépniük. Az a mérkőzés elment – ez egyébként a legjobb családban is előfordulhat –, az előny meg átment, a többit tudjuk, azóta vigasztaljuk magunkat, hogy a rájátszásig nem is ment rosszul. De hol maradt a gyilkos ösztön? Miért nem akadt(ak) játékos(ok), aki(k) egy szemvillanással döntött(ek) volna?

Persze felröppentek pletykák is: az a szép, ha otthon húzza be a csapat a negyedik győzelmét, a saját közönsége előtt, meg még egy hazai mérkőzés bevétele segít valamit az anyagiak terén, sőt olyan kósza hír is felreppent, hogy a zágrábiak elleni elődöntőre kimondottan jó, ha meccsekkel hangolunk. Tulajdonképpen lehet, hogy mindez igaz, de azt azért tegyük gyorsan hozzá: nem a Volán játszik a horvátokkal… Szakmai kérdéseket továbbra sem érintenék, mert az nem az, hogy fel kell rázni a csapatot. Kevin Primeau személye nekem egyelőre talány. A palánk innenső oldaláról úgy néz ki, nagyjából rendben mennek a dolgok, ám megkockáztatom, Kercsó Árpáddal, de továbbmegyek, Pat Cortinával nincs ez fiaskó – előbbi eltört volna valamelyik spílere hátán egy botot, de utóbbi is ordított volna az öltözőben. Ordítani persze most is lehet, csak éppen a dühtől.

S még valami: ha megverjük a szlovénokat, úgy mehettünk volna az áprilisi ljubljanai vb-re, hogy a megvert kutya emlékszik a gazdájára. Ehelyett megvert kutyaként térhetünk vissza.

Úgy, hogy egyébként nem vagyunk kutyák!

Nyilván el kell fogadni Mocsai Lajos szövetségi kapitány értékelését, amelynek egyik mondata így szól: „Jelentősen előrébb léptünk a legutóbbi Európa-bajnoksághoz képest.” Hogy aztán ez a nyolcadik hely siker-e vagy kudarc – erre mondják, megítélés kérdése.

Arról is lehet vitatkozni, hogy az olimpia évében mennyire „részeredmény” a kontinensbajnokságon elért helyezés. Londonba csak az Eb-első jut ki, ha a franciák nyertek volna, akkor a velük döntőző válogatott. (Elméletileg még az is benne volt a pakliban, hogy a középdöntőből a francia és a magyar válogatott jut tovább, végül a döntőben ismét találkozik egymással, de aztán felébredtünk…)

A magyar csapat – sok más erős együttessel ellentétben – már az Eb előtt kivívta az olimpiai selejtezős helyet, ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan ott is leszünk Londonban. Ennek ismeretében felvetődik a kérdés, lehet-e, kell-e kétszer is csúcsformába hozni a válogatottat, amely a legerősebb európai csapatokhoz képest sokszor meglepő módon és váratlanul visszaesett. Ha az Eb-n jól végzünk, de nem sikerül az olimpiai selejtező, egy ország zokog, ebből a szempontból így jobb: a tulajdonképpen akár a papírformát jelentő nyolcadik hely után kellő óvatossággal, de bizakodva várjuk az olimpiai kvalifikációt.

Az Eb-csoportkörből bravúr volt három ponttal továbbjutni, ezután még az elődöntő lehetősége is ott volt, még úgy is, hogy kalkulálható volt a visszaesés. Hiába volt a válogatott jó mentális állapotban, a játékosok Izland és Szlovénia ellen is vonszolták magukat, a horvátok elleni mérkőzés pedig több szempontból sem mérvadó: az ellenfélnek jól jött az elődöntő előtt az edzőmeccs, mi meg görcsöltünk rendesen. Sokan mondták, így nagyobb az esélyünk a győzelemre, de lehet, hogy ha a horvátok nem tét nélkül játszanak, más a helyzet, még az ellenfél egyébként kiváló harci szellemét ismerve is.

Nem feltételezhető, hogy ez a válogatott nem tett meg mindent a sikerért, s az sem, hogy kapitális szakmai hiba történt volna. Szakmailag még az is kalkulálható, hogy a kiszipolyozó csoportmeccsek után törvényszerű volt a visszaesés. Az azonban fájó – és elgondolkodtató –, hogy két verhető csapat ellen léptünk szögbe, ezzel az elődöntő úszott el.

Férfikézilabdában az Eb minden világversenynél erősebb, ehhez képest vb-ken, olimpiákon gyengébb a mezőny. Mégis feltűnő volt a fizikai visszaesés. Az Izland elleni vereség után kimondottan dühös voltam Császár Gáborra, aki részben a besavasodást emlegette a vereség egyik okaként. Haragudtam az egyébként jóval átlag felett teljesítő játékosra: kikapunk egy verhető csapattól, ő meg jön a savasodással. Aztán a szlovénok elleni vánszorgás láttán már én mondtam, hogy besavasodtunk… Az is nehezen értelmezhető, ahogyan kapusaink védtek, mint ahogyan a védekezésben elkövetett hibákra sincsen magyarázat. Ezt tetézi, hogy Mocsai Lajos néhány kiélezett helyzetben nem állt a helyzet magaslatán. Bár a szerkesztőség akol melegéből ez fennhéjázónak tűnhet.

Mindenre van persze magyarázat: az ellenfelek többsége csúcsbajnokságokban játszik, nagyobb a merítés lehetősége, ergo vastagabb a krém. Ez mind igaz, de nem feltétlenül. Ám ha a besavasodás minden bajok okozója, akkor nem az edzéselmélettel, hanem a regenerációval lehet a gond. Nem felmentve a csapatot és a szakmai stábot: de lehet, hogy ebben a tekintetben vagyunk a legjobban lemaradva? S ha az ember elolvassa Kucsera Gábor a Nemzeti Sportban (2012. január 25., 15. oldal) a Red-Bull salzburgi diagnosztikai és edzőközpontjában tett látogatásáról írtakat: „Megláttam micsoda űr tátong a nyugati és a magyar sportorvosi háttér között, és ez bizony riasztó. De ez nem a magyar sportorvosokat minősíti, inkább az ország helyzetét mutatja.” De akkor mi van a Szerbiával? Hazai pályán, nemzeti érzéstől fűtve messzire el lehet jutni. Vagy ők el sem fáradnak?

Az olimpiai selejtezőben három meccs vár ránk. Annyi, mint az Eb csoportkörében. Elvileg ennyit kibírunk. De jó lenne az elvieket a gyakorlatban is beváltani. Mert az Eb-középdöntőbe vitt pontok alapján elvileg elődöntősök lehettünk volna. Aztán besavasodtunk…

Szombat reggel néhány haverral és legalább annyi ismeretlennel  szaunázás a program. A törzsgárda régóta jár oda, pici helyiség az egész, nyolcan lehet beférni, a létszámot az ajtó előtt a papucsok számából lehet ellenőrizni. Általában én vagyok a kakukktojás, nincs ugyanis papucsom. Azt szoktam mondani, én nem papucsban, hanem lábon hordom ki a gombát… A probléma abból van, ha nyolcadik vagyok, mert az utánam érkező azt hiszi, még befér, de szigorú a nép.

Méregtelenítünk. Testileg, lelkileg. Testileg ugye világos, gondolom, a lelki is. Általában csendben fővünk a levünkben, egy-egy mondat persze elhangzik, főleg hétköznapi dolgokról, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tudom, a reggeli brigádból politikailag ki kinek „szurkol”. Elegánsabb kifejezéssel élve, ismerem mindegyikük pártpreferenciáját. Ez időnként „fel-felböffen”, de még a másik oldalon álló ingerküszöbét se nagyon éri el. Magyarán: nem egymástól kapunk gutaütést, legfeljebb a hőségtől.

Hanem ma reggel iszonyatos ordítozás folyt, pedig még bőven befértem a nyolc közé. A legjobb nyolc közé, ahogyan felemelt mutatóujjal szoktam jelezni. És most senki sem mondta, hogy itt a papucs nélküli kolléga. A létszámmal se volt szigorú a csapat, idővel tizenketten osztottuk az észt, meg is jegyezte valaki, hogy többen már tényleg ne legyünk, mert… De ki figyelt erre?!

Mindenki „kézilabdázott”, röpködtek a dicsérő mondatok: „Fazekas transzban volt, kivédte a szemüket” (…) „Nem is tudtam, hogy ez a Harsányi gyerek ilyen ügyes” (…) „Zubai talán csak medvével a nyakában hibázott volna” (…) „Krivokapicsot hogy kifütyülték az első meccsen a hazaiak, mégis túltette magát az egészen” (…) Itt aztán kis vita kerekedett, kik is azok a hazaiak, mert ahol ötezer honfitársunk szurkol a csapatnak, ott otthon vagyunk. Aztán jó magyar szokás szerint számolgatni kezdtünk, meddig juthatunk ezzel a három pontos kezdéssel, egészen jó kis helyezés jött ki belőle, de nem írom le, hogy hányadik, mert előfordulhat, hogy a játékosok is beleszaladnak ebbe a blogba. Na jó, annyit azért leírok: az „öreg” nem lenne meglepve, ha a jövő pénteki elődöntőre is aludnánk egyet, mint a franciák elleni meccsre. Volt persze, aki lehurrogta az „öreget”, mondván, egy szót sem szólhattunk volna, ha ebből a csoportból kiesünk, s akkor most csendben főnénk itt a levünkben, mint általában. De ma nem általában volt, fűtött a kályha rendesen, már ki-ki túllépte a máskor megszokott idejét a „hevítőben”, de nem tágítottunk: hallani akartuk még egymást, jóllehet, mindenki kívülről tudta, mit mond a másik.

Aztán már a zuhanyban mondta a jogász srác – akivel a bringázásról szoktam amúgy néhanapján dumálni –, egyszerű ez, mint a pofon: közösen akartuk feldolgozni az élményt, örömet szerzett egy csapat. Aztán néhány „sportosabbal” még arról dumáltunk, mikor volt legutóbb, hogy magyar együttes ekkora örömöt szerzett. Én a hokisok szapporói A-csoportos feljutását mondtam, más a svédek elleni kettő egyet, de volt akinek, az U20-as bronzérem ugrott be. Abban maradtunk, a franciák elleni siker ritka bravúr. „Jó volt magyarnak lenni” – jegyezte meg egy olyan valaki, akiről nem is mertem feltételezni, hogy egy ilyen mondat elhagyja a száját. De az öltözőből azonnal lehurrogták: „Nem volt, papa, hanem lesz is! Egy hétig még biztosan.”
Ebben maradtunk.      

Elég furcsán érzem magam, ha a Dzsudzsák Balázzsal készült interjút olvasom (Nemzeti Sport 2012. január 13., 2–3. oldal: „Focizhatok, boldog vagyok").

A játékos a cikkben vissza-visszatér az Anzsihoz igazolásakor őt ért kritikákra, nem tagadja: „Elismerem, a nyáron történtek után elégtételt jelent számomra a moszkvai szerződés, úgy fest, a Jóisten is mellém állt." Ez a válasz a „károgóknak", ahogyan Dzsudzsi a korábbi lépését kritizálókat nevezi.

Akinek nem inge, ne vegye magára, tartja a mondás, nem is venném, csak éppen nem derül ki, kik a károgók? Azok, akik féltették a bizonytalan orosz kalandtól a legjobb magyar futballistát vagy azok a kommentelők, akik nem éppen irodalmi stílusban szóltak a történtekhez. Vagy netán azok, akik a magánéletében vájkáltak? Bár a társasági életben gyakran megforduló sportolónak időnként el kell viselnie azt a kényelmetlenséget, hogy néha az alsógatyájába néznek vagy barátnője bugyijába. Ha az ezzel a témával foglalkozókat érti károgókon, akkor pedig ne a sportnapilapon keresztül üzenjen nekik, hanem az arra nyitott hírportálo(ko)n.

A Nemzeti Sport 2011. június 10-i jegyzetében (2. oldal: Gyűlölet, szeretet) ezt írtam:

„Túlzás nélkül állítható, szinte az egész ország Dzsudzsák Balázs mahacskalai szerződésével foglalkozik, a véleményezők nem kímélik a játékost, akinek menedzsere, Vörösbaranyi József meg is jegyezte az nso.hu-n: Dzsudzsák Balázs nem érti, mi az oka a felé áradó gyűlöletnek. Ha hiszik, ha nem, ez – amit az érintett gyűlöletnek nevez – nem más, mint a szeretet, a féltés kifejezése, vegyítve némi dühvel, hogy nem az történik az ő Dzsudzsijukkal, amit elképzeltek, nevezetesen nem a Juventusban vagy a Real Madridban rúgja a labdát, hanem Dagesztánban. S hiába mondják a szakértők, Mahacskala gazdaságilag és szakmailag is maga a Kánaán, a szurkolók másként látják. De nem azért, mert gyűlölik Dzsudzsit vagy netán irigyek rá. Ellenkezőleg: ez a „gyűlölködés" a szeretetről szól. A szurkolók féltik a legjobb magyar játékost, ne tűnjön el az orosz tajgában, mert ezzel a magyar válogatott is rosszul járna. Sokan azzal vádolják a támadót, hogy döntését elsősorban a pénz befolyásolja. A hírek évi egymilliárd forint zsebpénzről szólnak, ez az összeg a hétköznapi szurkoló számára értelmezhetetlen – különben ennek a PSV-nél keresett cirka egynegyede is az volt, mert nem a kevéske pénzből lesz sok, hanem a sokból még több. Valahol a szurkoló nemzeti öntudatát is piszkálja a döntés, az nem lehet, hogy Dzsudzsi nem üti meg a sztárcsapatok szintjét. Egyetlen magyar sem kerülhet a legszűkebb elitbe? Pedig ez áll a legközelebb a valósághoz, csak ezzel éppenséggel nehéz szembenézni. A jelenlegi állás szerint az orosz klub fizeti a legtöbbet a magyar futballistáért, egészen pontosan ez azt jelenti, ennyi pénzért Dzsudzsák a Mahacskalának kellett. A szurkolók értelmezésében úgy pontosabb, „csak" a Mahacskalának. Azért a gyűlölettől ez messze áll, még ha a véleményalkotás stílusa meglehetősen érdes is. Ez inkább féltés.

S különben is: csak azt féltjük, akit szeretünk."

Eddig az írás, amellyel talán magam tisztáztam is a „károgás" vádja alól.

Ugyanakkor az orosz futball állapotát speciálisnak tartom, s Dzsudzsi maga sem tudja, milyen pontosan fogalmazott, amikor a vele készült interjúban a Jóistent is belevette mondandójába...

Ha valaki elolvassa Mitrovits Miklós „Az orosz foci múltja és jelene″ című tanulmányát, tulajdonképpen semmin sem lepődik meg. „A Putyin vezette új rendszerben, egy sajátos alku keretében, nem nyomoznak a gyanús körülmények között szerzett privatizációs dollármilliók eredete után, ha az illető nem vágyik politikai szerepre. Másfelől a kapcsolati tőkét és magas társadalmi státust jelent egy-egy klub vezetése Oroszországban is.″

Mindez már köztudott, azonban az is, hogy az anyagi jólét nem mindenütt párosul szakértelemmel. Ezért fordulhat az elő, hogy az Anzsinál hirtelen a homlokukra csaptak, mennyi ballábas játékosuk van, ezzel szinte egy időben a Dinamónál meg leesett a tantusz, hogy nekik meg épkézláb tulajdonképpen egy sincs, úgyhogy a pénz nem számított, Dzsudzsi, meg mehetett. Ha a Mitrovits-tanulmányból kiemelt mondatokat továbbgördítem, az sem zárható ki, hogy az alku része, a futball a pénzmosás fedőtevékenysége, amiből az is következhet, hogy két klubtulajdonos elszámolása játékosokban is történhet – már hogy neve legyen a gyereknek. (Hogy minden mennyire ment magától, azt jól példázza, hogy Balázs menedzsere, Vörösbaranyi József orosz vízum nélkül, itthonról vezényelte az ügyletet – bár az események kronológiájából kiderült, ment ez magától is.)

Dzsudzsák jobb csapathoz került, s hogy azért Balázs nem buta gyerek, azt jól bizonyítja az interjúban elpöttyentett mondat: „a budapesti tárgyalás végén azt kérték, hogy másnap adjak választ, de hogy őszinte legyek, az éjszaka nem forgolódtam az ágyamban, ugyanis hamar meghoztam a döntést.″ Az Anzsi elnevezésű, moszkvai székhelyű vándorcirkusz meg majdcsak ellesz valahogy Dzsudzsi nélkül, ha pedig a mahacskalai utca emberének érdekét nézzük, azon sem esik csorba, a magyar helyett kapnak valaki mást, ha az egyébként általam egyik legjobb orosz futballistának tartott Jurij Zsirkov nem jó nekik. Az átigazolásnak az érintett mellett Egervári Sándor örülhet a legjobban, mert a válogatott szövetségi kapitánya már pedzegette (Nemzeti Sport 2012. január 7., 3. oldal), minden szempontból mennyire szűk a mozgástere a válogatott légiósait illetően.

Mi várható most?

Egyelőre gyökeret kellene verni a Dinamóban. Még úgy is, hogy Bognár György, a Nemzeti Sport szakértője szerint az orosz bajnokság nem a magyar futballisták terepe. Bárcsak legyen Dzsudzsi a kivétel, de azokon a mondatokon lépjünk túl, hogy a Dinamo edzője, Szergej Szilkin nagy örömmel fogadta az érkezőt. Elvégre Gadzsi Gadzsijev (az Anzsi volt trénere) esetében is így volt, mi több, Huszti Szabolcs igazolására nem kisebb szakember bólintott, mint Dick Advocaat, de a holland sincs már a Zenit kispadján, ami viszont egyre jobban töri Huszti fenekét. Mert pénze ugyan van, de egy futballista mégiscsak a pályán érzi a legjobban magát.

Úgyhogy én igazán akkor leszek boldog, ha Dzsudzsák a Dinamo alapemberévé válik. Neki akkor lesz igaza.

A 49-szeres válogatott Lisztes Krisztián nem kap lehetőséget, hogy 50. alkalommal is címeres mezben játsszon. Az indok még komolyan is vehető, nevezetesen, hogy a nemzeti csapat már a következő évi feladatokra készül, minden percet ki kell használni. Egervári Sándor szövetségi kapitány is az érvelők között volt, elvégre rajta múlott, hogy Lisztes nem kapott meghívót.

Kimondva kimondatlanul ott lapult az okok között, hogy a válogatottság nem kívánságműsor. Ez előtt az érv előtt hajoltam meg, néhány kolléga meggyőzött, elvégre „kegyeleti” alapon ne osztogassák a válogatottságot, csak azért, hogy kerek szám legyen a vége. Noha kicsit másról is van szó, elfogadtam, Hegyi Iván Népszabadságban a múlt héten megjelenő glosszáján pedig vitatkozni sem lehetett, többek között Buzánszky Jenő 48 válogatottságát hozta fel példaként. Az Aranycsapat jobbhátvédjének nem járt volna még kettő?

Itt most azért tennék egy kitérőt, mert a hozzám hasonló korú kollégák, szurkolók tudják, nem feltétlenül a válogatottság kerekítésén van a hangsúly, hanem a futballista karrierjéhez méltó búcsún. Jómagam emiatt láttam volna szívesen a pályán – ha csak negyed órára is – Dárdai Pált, Lipcsei Pétert vagy Lisztes Krisztiánt.

Nem ördögtől való módi ez, Albert Flórián úgy lett 75-szörös válogatott a jugoszlávok ellen 1974-ben, hogy előtte 1972-ben húzott címeres mezt. Utolsó mérkőzésén 15 percre szállt be, senki sem firtatta, hogy az barátságos mérkőzés-e vagy sem.

Tichy Lajos 1964-ben az Eb-elődöntőben játszotta 70. mérkőzését, búcsúmeccsén a nemzeti csapatban 1971-ben lépett pályára. Sokáig gondolkodtak rajta, de végül jól döntöttek…

Grosics Gyula 86. válogatott mérkőzésén még tíz percet sem védett, amikor 1962. október 14-én Szentmihályi Antal váltotta a jugoszlávok ellen a Népstadionban. (Ennél rendhagyóbb, s nem is szorosan idevágó Szusza Ferenc utolsó mérkőzése: 1956. július 15-én a Népstadionban a lengyelek ellen 33 évesen évesen lett 24-szeres válogatott. Előtte több mint négy évvel azelőtt, 1952-ben Moszkvában lépett pályára. Akkor Sebes Gusztáv volt a kapitány, őt éppen az 1956-os, lengyelek elleni találkozó előtt váltotta Bukovi Márton. Ő mindjárt beállította Szuszát, de a 36. percben lecserélte, helyét Machos Ferenc foglalta el. Aztán Puskás Ferenc megsérült, a második félidőre helyére a kapitány Szuszát küldte vissza, aki góllal búcsúzott. Más kérdés, hogy Machos is meghálálta a bizalmat. Erre mondják, pazar edzői húzás!)

Nem szaporítom a szót, ezeknek az utolsó perceknek volt bukéja, Grosics és Albert búcsújára emlékszem is. De ha nem, hát nem...Dárdai, Lipcsei és Lisztes sem jelenthet kivételt – még akkor sem, ha mindhárman a magyar futball kiemelkedő egyéniségei, s ez még akkor is igaz, ha a kor, amelyben kiemelkedtek társaik közül, nem éppen labdarúgásunk aranykora.

Aztán Németh Krisztiánt meghívták a válogatott keretbe, s ez azért mindent más optikán keresztül láttat. A 22 éves csatár beválogatását azzal indokolták, hogy jót tesz a játékosnak, ha érzi a bizalmat. Lélekben megerősödve vághat (ismét) a légióskodásnak. Mert egyelőre az MTK NB II-es együtteséből hívta meg a szövetségi kapitány, akinek a csatár az U20-as válogatottban alapembere volt.

Németh Krisztiánt magam Törőcsik Andráshoz hasonlítottam az egyiptomi vb idején, más kérdés, hogy (eddig) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sérülékeny, továbbá menedzsmentje érdekei nem feltétlenül egyeznek a játékoséval, de azt se hallgassuk el, akarati tényezőkben sorstársa, Gulácsi Péter mintha erősebb lenne. Minden negatívum a futballistán csapódott le, most az újratöltés fázisában Egervári segítő kezet nyújt. Nincs is ezzel semmi baj, de érdekes módon a Lisztes mellőzésénél felhozott érvek nem hangzottak el. Kettős mérce a javából, még ha tudjuk, Németh évekre megoldhatná a válogatott csatárgondjait, míg Lisztes nem a jövő embere.

Miért nem kerettag Torghelle Sándor? Vagy Nikolics Nemanja, aki azért lett magyar állampolgár, hogy ha bizonyít, válogatott lehessen. Mindenesetre annyit bizonyított, mint Németh Krisztián.

De fogadjunk el egy mindent felülütő érvet. A szövetségi kapitánynak lehetnek kedvencei vagy fogalmazzunk finomabban,  olyanok, akik jobban beleférnek a taktikai elképzelésébe. Egyik sem ördögtől való. Nyilván a Liechtenstein elleni meccsen is lesz taktika, de azért ne misztifikáljuk a dolgot. Pénteken nem kaphatott volna helyet tíz percre Lisztes Krisztián? Vagy akár egyszerre Dárdaival és Lipcseivel? Hogy ettől komolytalanná vált volna a  találkozó? Nem hiszem. Azt viszont igen, ha az egyik esetben érvként felhozott okok a másik esetben szóra sem érdemesek, ott valami hibádzik.

S nem csak a kommunikáció...

Mintha a szurkolók sem tudták volna, hányadán állnak ezzel a magyar válogatottal. A 0–0-ra végződő magyar–finn második félidejében egyre gyakrabban hallatszott fütty a csapat játékát látva, a mérkőzés végén pedig egyértelműen kifütyülték a válogatottat.

Majd kis idő elteltével taps köszöntötte az együttest, amelynek tagjai „viszontköszönték”.

Nagyon egyszerűen értelmezve a helyzetet, a fütty a finnek elleni produkciónak szólt, a taps pedig az Eb-selejtezőben nyújtott teljesítményért. Érdekes dolog ez: kedden még úgy engedtük ki a pályára a csapatot, hogy meglesz a 21 pont; mintha mindenki előre besöpörte volna a győzelmet, amely már csak szépségtapasz, mert lám, gonosz a világ, hiába gyűjtöttünk ennyit, mégis kiestünk.

Minden nagyon szép és jó volt egészen a mérkőzésig, amely úgy hiányzott, mint púp a hátunkra. A meccset megelőző mosoly a 90 perc alatt fokozatosan vicsorrá torzult. Mert ezt a meccset hozni kellett volna, csak éppen Finnország nekünk már a rágós falat kategória, s hiába rágcsáltuk az első félidőben, nem puhult meg. A félidőbeli –„ha így folytatjuk, egy helyzet csak bemegy” – happy hangulat görcsbe rándult, aztán az lett, ami. Noha a meccs előtti sematikus nyilatkozatok már kvázi a vb-selejtezőre felkészülés egyik állomásaként („megyünk előre a megkezdett úton”) aposztrofálták a magyar–finnt, a második félidőben már látszott, minden kezdet nehéz, pláne úgy, hogy be sem fejeztük az előzőt. Még jó, hogy nem kaptunk ki...

Mert mit is vár a szurkoló egy hazai meccstől? Nem az jut eszébe, hogy Helsinkiben milyen nehezen nyertünk, hanem az, ha már ott is győztünk, itthon milyen könnyen fogunk. Egy nyamvadt gól elég lett volna, hogy egy fütty se hangozzék fel. De ebből a döntetlenből kell tanulni: elsősorban azt, hogy legközelebb az ilyen meccseket hogyan lehet megnyerni. A szurkoló valahogy nem érezte, hogy a csapat a falon is átmegy. Akár egy nyamvadt gólért. Pedig a játékosok biztos, hogy akartak.

Sokan gondolhatták úgy, a pénzükért nem kaptak eleget, s ezzel nehéz vitába szállni. A füttyszó azt jelentette, nem szolgálták meg a pénzüket, márpedig azért mentek ki, hogy magyar győzelmet lássanak. Hogy azt ne mondjam, a piacgazdaság érzelmi síkon volt mérhető. Egy szerethető csapat kapott füttyöt, majd tapsot. Képletesen szólva elküldték a játékosokat kukoricáért, hogy arra térdepeljenek, aztán amikor azok erre felkészültek, megsimogatták a fejüket, hogy nincs is olyan nagy baj. A szurkolók gesztusát fogjuk fel amolyan végszónak, a tanulság pedig legyen ennyi: az adott helyzetben meg kell felelni. Futballnyelvre lefordítva, legalább egy helyzetet ki kell használni. Mert egy nyamvadt gól sok mindent eldönt.

Már a finn–svéd meccs közben 0–2-nél volt idő emésztgetni, nincs esély a továbbjutásra. Reggel még úgy ébredtünk, hogy csoportunk második helyezettje szerencsés esetben legjobb másodikként továbbmehet az Eb-döntőbe, még az is benne volt a pakliban, mi leszünk a másodikok.

A svédek győzelme után este úgy térhetünk nyugovóra, hogy másodikok már nem lehetünk, az pedig, hogy melyik csapat lesz a pótselejtező nélkül továbblépő legjobb második, már vajmi kevéssé érdekes. Ha persze az Eb-selejtező előtt valaki azt mondja, hogy az utolsó előtt játéknapon még reménykedhetünk, látatlanban aláírom.

Ez van. 1–2-nél volt még negyedóra, hogy a finnek kikaparják a gesztenyét, de nem. Ürességet érzek, el tudom képzelni, mire gondolhatnak a válogatott játékosai. Könnyű most azt mondani, hogy kedden le kell győzni a finneket, és kész. Ha hiszik, ha nem, ez most tét nélkül nehezebb lesz, mintha az utolsó játéknapra maradt volna a döntés. Mondjon nekem bárki bármit: jobb, ha van tét, anélkül mit sem ér az egész. Majd' négy napot kell még várni az utolsó meccsre, s jól tudom, hogy profi játékosokról van szó, de így azért nehéz. Mégis, valahogy meg kell oldani ezt a helyzetet. Ha kikapunk vagy döntetlent játszunk itthon a finnekkel, mindenki azt mondja, mi a fenét akartunk, ha még meg se tudjuk őket verni. Pedig tulajdonképpen nem történt más, csak bejött a papírforma, nem jutottunk tovább.

Kedden mégis telt ház várja a csapatot, ez még akkor is igaz, ha tudjuk, a szurkolók azért rohamozták meg a pénztárakat, mert bíztak benne, hogy a svédek legalább egy pontot Helsinkiben hagynak. A jegyeket eladták, különben is a szurkolóknak meg kell felelni. S van itt még valami: ha minden igaz, az Eb-selejtezőben csapat született. Lépten-nyomon ezt hallhatjuk, olvashatjuk, s nem csupán futballcsapatot kell ezalatt érteni, hanem a közösséget is. Ha erről az oldaláról nézem, nagyon egyszerű ez a történet. Nem kell mást tenni, muszáj legyőzni a finneket. Egyrészt a drukkerek, másrészt az önbecsülés miatt. Ne fanyalogjunk, a keddi lesz az első felkészülési mérkőzés a jövő őszi vb-selejtezőre. Ez a tétje. De álljunk pozitívan a helyzethez. „Veletek vagyunk!" – ez a telt házas stadion üzenete. Ezt illik meghálálni.

Kell ennél nagyobb tét?

Karl Erik Böhn kinevezése kapcsán egyet tudunk bizton, a döntéshozók részéről kellett hozzá bátorság, a többi majd elválik. Vegyük először a pozitívumot: a magyar női kézilabdázás éppen leszakadóban van a világ élvonalától, de a folyamat a válogatott szintjén még megfordítható. Mert a sportág nem tart ott, ahol a futball, a labdarúgóként híres, ám edzőként középszerű múlttal bíró Lothar Matthäus és Erwin Koeman sem tudott sokat segíteni, nehéz a magyar közegbe olyan edzőt hozni, aki idomul is, meg nem is hozzá. De nem folytatom, mert ez nem foci.

Sem a szakmai, sem a morális válság nem olyan mély, mint a legnépszerűbb sportágban.

De mélyül. Böhn ugyan meghozhatja azt, amiért külföldi edzőt szokás szerződtetni, nevezetesen más kultúrát ültet egy hagyományaira építő, de önmagától megújulni képtelen közegbe, új impulzust adva egy jobb eredményekre képes, de az ahhoz
vezető utat rendre eltévesztő közösségnek. Tehát a női kézilabda-válogatott presztízse jóval a magyar futballválogatott felett áll, ami pedig Böhn szakmai múltját illeti, Matthäust és Koemant is kenterbe veri, legalábbis világhírű csapat edzője volt. Van rá esély, hogy a norvég Magyarországon is megtalálja a siker kulcsát.

S hogy mégis miért beszélek válságról? Mert ha jobban belegondolunk, Böhn kinevezése a kézilabdázásban dolgozók bizalomvesztése.

Leginkább egymás iránt.

Márpedig ennél rosszabb nincsen.

Az edzőbizottság a magyar jelöltek (Hajdu János, Kovács Péter) mellett foglalt állást, Kenyeres József kijelentette, alulértékelték a magyar edzői kart, Köstner Vilmos fogalmazott a legtalálóbban, amikor azt mondta, hiába lenne Magyarországon a legjobb dzsúdóedző, Japánba kerülve nem őt választanák szövetségi kapitánynak.

A pletykák szerint Vetési Iván szövetségi elnöknél Böhn prioritást élvezett, az elnökség nagy része – a tagság mandátuma hamarosan lejár – akár megfelelési kényszerből is eszerint szavaz(hat)ott. Bizonyíték nincsen rá, de miért ne lehetne így? Ahogyan arra sincsen bizonyíték, hogy a Győrbe igazoló Heidi Löke nem kérte-e korábban a klub vezetőségét, ha lehet, idővel gyermeke apjának is – aki az első körben bébiszitternek érkezett – szerezzenek állást. Két fizetésből mégis csak könnyebb... A győriek pedig lobbiztak, hogy Konkoly Csaba vezetőedző feje felett ne lógjon amolyan Damoklész-kardként Böhn győri jelenléte, s a norvégot gyorsan a kapitányjelöltek közé tuszkolták, hátha. Hogy Böhn nem csak cumival és csörgőkkel érkezett, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Nemzeti Sportban (augusztus 31., 11. oldal) megjelent információ szerint érdekében hetekig agilisan lobbizott egy ügynökség.

De kanyarodjunk vissza a bizalomvesztéshez. Fogadjuk el, hogy volt olyan elnökségi tag, akinek sem Hajdu, sem Kovács nem felelt meg, de ha más magyar edző nevével is találkozik, nem Böhnre szavaz. Ha a kézilabda-társadalom prominens szereplői úgy akarták volna, azt mondják: „Ácsi! Kovács és Hajdu nem kell, de Böhn se! Legyen mondjuk Németh András vagy Zsiga Gyula.” Utóbbi két név bárkiével behelyettesíthető, ha pedig akarunk valakit, azt bárhonnan ki lehet vásárolni. Már persze ha van rá szándék. A tények ismeretében nem volt. Hogy aztán Kovács és Hajdu patikamérlegen kimért szakmai érvek alapján találtatott könnyűnek a tisztségre vagy csupán pillanatnyi érdek (lásd fentebb) szorították a háttérbe őket, ma már kideríthetetlen. Az viszont kideríthető, hogy a magyarok egymásba vetett bizalmát, hitét egy eredetileg bébiszitternek érkező, amúgy nem rossz szakember alaposan megrendíti. Amolyan nevető harmadik, csak hogy a másik kettő ne legyen kapitány. Ennél nagyobb szégyen nincsen. Más kérdés, hogy a Böhn-Löke család és az elnökségi tagok önös érdekérvényesítéséből a válogatott is profitálhat.

De ez ebben az összefüggésben részletkérdés.

THURY GÁBOR

Azt már megszokhattuk, hogy csapataink korán búcsúznak a nemzetközi kupákból, azon sem érdemes keseregni, hogy a mieinkkel szemben továbbjutó együttesek milyen játékerőt képviselnek. Foglalkozzunk inkább magunkkal!

Amikor lépten-nyomon arról hallunk, mennyire profi szemlélet uralkodik élcsapatainknál, nézzük meg, milyen körülmények között szenvedtek vereséget. Néhány momentum, amelyen érdemes elgondolkodni.

A Videoton a Sturm elleni első meccsen a találkozó vége előtt kapta a második gólt, nyilván a Vidi játékosai elkönyvelték, otthon csak ledolgozzák az egygólos hátrányt. Míg ezzel foglalkoztak, kettő lett belőle.

A visszavágón a támadójátékot amúgy derekasan bevállaló székesfehérváriak ellen a graziak az első gólt egy perc múlva egyenlítették ki, a második egalizáláshoz sem kellett több hét percnél. Hogy az első osztrák gólnál hol voltak a Vidi védői, rejtély, illetve egy biztos: a középső védő, Horváth Gábor lest jelzett. Kovács Ferenc, az egykori remek futballista és még remekebb edző, a szünetben majdnem infarktust kapott, amikor a televízióban kommentálta az esetet.

Hogy aztán a szerény képességű Tujvel kapus mit keres az első csapatban, az is rejtély. Hírlik, hogy Bozsovics szerződésében benne van, bizonyos meccsszám után nagy összeget tehet zsebre, azért a klub inkább pihenteti. Ennek aztán a csapat issza meg a levét. Ha így van, ez sem vall profizmusra.

Egyébként is. Csapatépítésre nincsen idő, mert a tulajdonos szemszögéből – s a magyar futball presztízse szempontjából is – a legfontosabb meccseket már szinte a bajnoki rajt előtt lejátsszák, mert eldől, főtáblára jut-e a csapat vagy sem. Most (is) a vagy sem verzió jött be, de vegyük észre a jót is: a Vidi támadásban nem játszott rosszul, ki gondolta volna, hogy a két válogatott védővel és az egyébként jó pedigrével bíró spanyol „csellengőkkel" hátul csupán ennyire futja.

Az osztrák bajnokság éppen annyival jobb, mint a magyar, hogy profibb, a Lajtán túl sem ismerik jobban a szakmát, de a körülmények (meg nem adott 11-es, vélt les) nem zavarnak be, s a játékosok a hármas sípszóig nemcsak testben, lélekben is a pályán vannak. Ahogy mondani szoktuk, mentálisan…

A kapusok terén, s a koncentrációval a Fradiban sem jobb a helyzet: az a Ranilovic védhet, aki a Kaposvár ellen a saját kapujába ütött egy lecsúszott beadást, igaz, a szemébe sütött a nap. Nos, ilyen indokot már a serdülőben sem lehet elfogadni, Ranilovicnak a jelek szerint mégis megbocsátottak, a norvégok elleni visszavágón ismét ő védett. Az Aalesund második gólját megelőzően – három perccel a meccs vége előtt – hibázott is, törvényszerűen gól lett a vége, ami miatt jöhetett a hosszabbítás. Amelynek utolsó pillanatában kapott góllal esett ki a Fradi.

Mondják, jó kapusból jobban állunk, mint futballistából, nyilván ez az oka, hogy két nevesincs légiósnak kell védeni… Ugyanakkor Somogyi Csaba a REAC-ból a Fulhambe igazolt. Ez csak kiragadott példa, az viszont általános, hogy szavakban már mindenki profi, ugyanakkor a tettekben egyelőre még nem.

Azt lassan megszoktuk, hogy a környező országokban a futball színvonala magasabb, mint nálunk, azt pedig lassan meg kell szoknunk, hogy már a jelentős futballesemények rendezéséről is lemaradunk. Ebben is megelőztek minket: a 2012-es Európa-liga-döntőt Bukarestben rendezik, a 2013-as Szuperkupa sorsa pedig Prágában dől el.

Noha a közelmúltban – az osztrákokkal és a horvátokkal közös (sikertelen) Eb-rendezésre pályázást követően – történtek erőtlen próbálkozások, hogy rangosabb futballeseménynek adjunk otthont, a törekvések csupán a vágyakozás szintjén maradtak. („De jó lenne BL-döntőt rendezni!”) A nekibuzdulás rögtön lelohadt, mivel nincsen rendezésre alkalmas stadionunk – mint ahogyan lassan az is szégyenszámba megy, hogy a nemzetközi kupában induló csapataink megfelelő létesítmény híján hazai meccseiket is gyakran idegen pályán játsszák.

Irigykedhetünk most Bukarestre és Prágára, utóbbi város rendezése nem is meglepetés, Csehország presztízse az Európai Unióban jóval nagyobb, mint a többi egykori szocialista országé. S noha ezzel még nem hullott volna a cseh szövetség ölébe a rendezési jog, a presztízs az UEFA-nál is számít. Valamiféle rosszul értelmezett nemzeti büszkeség okán hihetjük csak azt, hogy ha mi pályázunk valamire, azt az illetékesek komolyan is veszik – mi pedig értetlenül vesszük tudomásul, ha lenulláznak, s ehhez fals magyarázatokat gyártunk, lásd a sikertelen Eb-pályázatok utáni magyarázkodás.

Noha egy stadiont gyorsabban fel lehet építeni, mint egy ország futballját teljes keresztmetszetében fejleszteni, csupán az Újpest, a Videoton és a Győr mondhat magáénak hazai mércével mérve korszerű otthont, de nemzetközi kupadöntő rendezése az említett létesítményekben sem jöhet szóba. Most, hogy az október 11-i magyar–finn Eb-selejtező másnapján elkezdődik a Puskás Ferenc Stadion bontása, s egy új létesítmény felhúzása, még az is megtörténhet, hogy Budapest hamarabb lesz nemzetközi kupadöntő színhelye, mint hogy a magyar válogatott kijut Eb-re vagy vb-re. A Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnál elkülönítettek 500 millió forintot erre a célra, tehát a munkálatok nem csak verbálisan kezdődhetnek meg. Budapesten csupán az új létesítmény lehet versenyképes, az FTC 1974-ben átadott stadionja igencsak lelakott. Az 1999 és 2001 között átépített Megyeri úti létesítmény befogadóképessége (13 501) erősen behatárolja a lehetőségeket.

Megpecsételődött tehát a jó öreg Puskás Ferenc Stadion (leánykori nevén Népstadion) sorsa. Az 1953-ban átadott létesítmény a maga korában betöltötte szerepét, de hiába toldozták-foltozták, ma már nem felel meg a statikai követelményeknek, s esztétikailag sem „trendi”.

Noha jócskán változott a világ, meggyőződésem, ha jó futball lenne Magyarországon, kis túlzással senkit sem érdekelne, milyen lepukkantak a hazai stadionok. Persze manapság a korszerűtlen pályákra, rossz futballra képtelenség kicsalogatni a nézőket, de ha van minőség, a körülményeken könnyebb átlépni. Sosem felejtem el, a hatvanas-hetvenes években a Népstadion rangadói, válogatott meccsei előtt a szoborparkban, nem éppen emberléptékű „műalkotások” között melegítettek a csapatok. De kit érdekelt ez! Még ma is érzem az orromban a bemelegítő kenőcs édeskés-csípős szagát, a fű illatát, magam előtt látom a tőlem karnyújtásnyira gimnasztikázó futballistákat, akiket senki sem pocskondiázott. Már hallatszott a szurkolók moraja (igen, akkoriban telt házas meccsek voltak), aztán jöhetett a játék.

A régi szép idők elmúltak, ezt az időszakot visszaidézni lehet, visszacsinálni nem. A korszak egészét tekintve talán jobb is, de nehéz azzal szembesülni, hogy mindent szinte a nulláról kell kezdeni.

Mert egyelőre se futballunk, se stadionunk.

Dzsudzsák Balázs nem érti a felé irányuló gyűlöletet, amelyet átigazolása kivált.

Pedig ez – nevezzük éppenséggel gyűlöletnek – a szeretet jele is, meg azé, hogy a szurkolók úgy érzik, Dzsudzsák elvesz tőlük valamit.

Azt is írhatnám, a magyarok mindannyian féltik a játékost, de kicsit mérgesek is rá. Nem gyűlölet ez, nem is irigység. Az átlagdrukkerek ugyanis értelmezni sem tudják, mit jelent egymilliárd forint évente, már csak azért sem, mert örülnek, ha évi másfél milliót látnak...

Az is kiderül persze, hogy a magyar ember zsigereiben mennyire ott van a futball, meg az is, mennyire más az álmok világa, mint a valóság.

A valóság az, hogy ennyi pénzért Dzsudzsák csak a Mahacskalának kellett. Baráti társaságokban vagy a közösségi portálokon most Dzsudzsit szidják, már-már úgy, mintha elvett volna valamit az őt „gyűlölőktől". Pedig nem ismerjük a szerződés részleteit, még az is lehet, hogy futballistánknak szűk volt a mozgástere, ezt a körülményt kompenzálja az évi egymilliárd zsebpénz.

Csakhogy a szurkolók értékrendjükben máshová képzelték a támadót, a Juventusba, a Liverpoolba, uram bocsá' még a Real Madrid is felmerült. Előre örültek, végre sztárcsapatban láthatnak egy magyar futballistát, aki ne adj Isten, góljával dönt el egy rangadót valamelyik elitbajnokságban.

A zsigereikben vágyták ezt, ehelyett Dzsudzsák a Mahacskalához igazol. Úgy érzik, becsapta őket. Az olasz vagy a spanyol élvonal helyett mostantól az orosz bajnokikat kell vizslatni, hogy Dzsudzsák-gólt lássanak.

Ennél még a holland első osztály bizony néha unalmas meccsei is jobb komfortérzetet adtak. Igen, a szurkolók komfortérzetét is bántja a dagesztáni szerződés.

A szurkoló azért dühös a játékosra, mert a jól bejáratott bajnokságok világa helyett ismeretlen terepre kényszeríti. A féltésben pedig leginkább az lehet a fő motívum, hogy a válogatottat mennyire érinti Dzsudzsák Moszkvába költözése. Mert ugyan mindenki azt szajkózza, hogy az orosz bajnokság jobb, mint a holland, de abban biztosak lehettünk, hogy Eindhovenből a csatár általában jó formában érkezett a nemzeti csapathoz, s ez még akkor is igaz volt, ha Dzsudzsiból a válogatott mérkőzéseken nem mindig jött ki, ami benne volt.

Azért nem írtam, hogy ami benne van, mert az eindhoveni lét múlt időbe kerül, a jövőt viszont nem ismerjük. Leegyszerűsítve, nem történik más, csupán egy magyar futballista Oroszországba igazol. Az őt szeretők nem így képzelték, ő meg valószínűleg azzal nyugtatja magát, hogy jól játszani mindenütt lehet, sőt kell is.

Baj csak akkor van, ha ez nem jön össze. A játékos még csak elvan  valahogy, miközben a tartalékok kenyerét eszi, mesés jövedelme vigasztalja. Csak a szurkolóknak lesz hiányérzete. De nagyon.

Úgyhogy egyelőre csak bizakodhatunk. Dagesztán – jó lesz tán...

Nehéz okosnak lenni, mert a vereségért nem adnak pontot, de a magyar futball jelenlegi helyzetében nem szégyen két góllal kikapni Amszterdamban. Ha ironikusan fogalmaznék, azon kellene keseregni, miért nem sikerült pontot szereznünk, de ha a budapesti eredményt vesszük figyelembe, ne legyünk telhetetlenek.

Nem a pénteki 0–4 okozott csalódást, hanem a mutatott játék, pontosabban az akarati tényezők hiánya. Kedd este ez éppen fordítva volt. Volt tartásunk, e nélkül nem lehet eredményt elérni – ha az eredményt nem is számokban mérjük.

Lehet azt mondani, hogy a hollandok nagyképűek voltak, de azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy pénteken minden összejött az ellenfélnek, mi pedig nem tudtunk ezzel mit kezdeni.

Annál viszont nincs elkeserítőbb, mint hitehagyott futballistákat látni a nemzeti mezben.

Jó, hogy ezen a téren kiköszörültük a csorbát. Ilyen hozzáállással könnyebb tudomásul venni, hogy a játéknak vannak vesztesei, s válogatottunk a magyar futball jelenlegi helyzetéből fakadóan inkább az utóbbiak közé tartozik. A labdarúgás közösségformáló erejéről számtalan tanulmány született, saját viselkedésünkön érezzük, mennyire azonosulunk egy csapattal.

Mikor arcpirító egy vereség, s mikor mondjuk azt, nem baj, menni kell tovább. Most nyugodt szívvel választhatjuk az utóbbit. Fel lehet tenni a kérdést, miért ilyen kétarcú a válogatott, de a győzelem utáni pillanatok nem a szakmai elemzésről szólnak. Hitet kell meríteni, a következő selejtezőig a hétköznapok nehézségei közepette a kedd estét felidézni. Jó lenne győzelmeknek örülni, de a forgatókönyvet nem csak mi írjuk.

Illetve, egyelőre inkább belevesznek minket, hogy izgalmasabb legyen a történet. Ami kedden nem végződött happy enddel, de azért elmondhatjuk, állva haltunk meg, mint a fák. Jobb lenne győzelemnek, netán egy pontnak örülni, de más a viszonyítási alap.

Ma még...

A pénteki magyar–holland meccsből azt a következtetést vonhatjuk le, annak ellenére, hogy a labda gömbölyű, nem történhet meg bármi. Azaz tízből egyszer sincs esélyünk a pontszerzésre.

Ez a felismerés persze nem forradalmi, viszont futballunkkal kapcsolatban egyre inkább igaz. Régebben el lehetett csípni egy-egy pontot a legjobbaktól is, manapság ez csak akkor képzelhető el, ha szó szerint szögbe lép az ellenfél. Mind a tizenegy... A látványsportágak közül kosárlabdában és jégkorongban szinte mindig beigazolódik a papírforma, kézilabdában  van némi esély a meglepetésre.

Még a játék jellegéből fakadóan talán futballban volt a legnagyobb sansz a tudásbeli különbség időleges eltüntetésére, ám erre is egyre kevesebb lehetőség nyílik. De akkor mi az, ami eredmények számít egy szuperklasszis ellenféllel szemben? Pontosabban eredményről ne beszéljünk, inkább elvárásról.

Ha az ember higgadtan nézte a pénteki magyar–hollandot, rövid időn belül szembesült a tényekkel: a fizikai paraméterek tekintetében nincsen esélyünk. Ezek elsődleges tényezők, s nyugodtan soroljuk ide a technikai felkészültséget, amelyről régebben azt mondtuk: ha erőben, gyorsaságban nem is, de technikai téren felvettük a versenyt az ellenféllel. Ez sem volt igaz, mert más lassú mozdulattal átvenni a labdát, passzolni, s megint más a jobbak ritmusában.

De jó volt ezt a megengedő mondatot odaszúrni, mintegy felmentésként, hogy azért a technikásnak mondott magyar labdarúgás legalább ebből a szempontból ne veszítse el a renoméját. Elvesztette... A technika fogalma is átalakult: életszerűtlen lassú tempóban trükközni a labdával, amikor a legjobbak már kozmikus sebességen futballoznak. Tehát rendben – illetve dehogy is van rendben –, ennyit tudunk.

Van azonban a játéknak néhány olyan eleme, amellyel ha győzni nem is lehet, de legalább befolyásolhatja a szurkolók viszonyát a vereséghez. Mert bárki bármit mond, a pénteki csapaton nem látszott az akarás – lehet persze, hogy akartak, csak éppen nem jött le –, s a vereséget ez tette igazán bántóvá, nem a négygólos különbség.

A látottak alapján az amszterdami mérkőzés előtt csak egy vigaszunk lehet, a mondás, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (Némi gonoszkodással persze ezt árnyalhatjuk, hogy csapataink ebben a tekintetben tudnak rendhagyót produkálni.) Nem lehet azt mondani, hogy az akarás vagy az elszántság csökkenti a tudásbeli különbséget, de már ott tartunk, hogy ez a 0–4 nem lett volna olyan fájó, ha...

Ha játékosaink úgy léptek volna oda, hogy legalább kis fejtörést okozzanak az ellenfélnek. Felmerülhet persze, hogy kerül ide a pénteki mérkőzés, amikor kedden a visszavágót játsszák!? Nos, úgy, hogy két egymást követő meccs viszonylatában legalábbis, ne lépjünk ugyanabba a folyóba.

Ha ez így lesz, a méretes zakót is könnyebb (el)viselni. Mert ugyan a két válogatott közti különbség tükrözi a két ország labdarúgása közti differenciát, legalább mentalitásban ne legyen szakadéknyi a távolság.

A magyar–holland mérkőzéssel kapcsolatban mostanában elhangzik az a felütés, hogy tíz mérkőzésből kilencet a hollandok nyernének, de ez az az egy, amelyen mi pontot szerezhetünk. Helytálló-e a megállapítás, szabad-e e mögé a jól hangzó mondat mögé bújva várni a meccset, amelyről – a média sugallatára is – maguk a játékosok is elhiszik, hogy ez az az egy? Ironikusabban: ha egyáltalán van egy, ez lesz az az egy?

Hát nem tudom. Én legalábbis nehezen igazodom ehhez a mondathoz. Igaz, régebben nem is kellett. A mexikói vb – jó, ennek is nyáron már negyed százada – előtt egy ilyen mondat értelmezhetetlen volt, mert a magyar válogatott a hazai meccsein minimum 50 százalékos győzelmi eséllyel vette fel a küzdelmet. De hagyjuk, azok az idők elmúltak, a mai fiataloknak semmiféle futballsikerélménye nincs (na jó, kevés), ahogyan csökkent az eredményesség, úgy terjedt el a szerethető csapat elnevezés, amely a kommunikációs szakértők szerint nyilván rendkívül pozitív minősítés, csak éppen a futballhoz nincsen semmi köze. De nem baj, elvégre virtuális világban élünk.

Mi most mégis a tízből azt az egyet várjuk – meg hogy legyenek a fiúk szerethetőek. Rájöttem: nem azért nem jó korosabbnak lenni, mert az eleve rossz, hanem azért, mert aki korosabb, annak a magyar futballban legalábbis, van viszonyítási alapja.

A másik oldalról még nehezebb megközelíteni egy ilyen találkozót. Mert úgy azért nem lehet kifutni a pályára, hogy ússzuk meg egy tisztes vereséggel. Az is nonszensz, ha egy válogatott nem lát fikarcnyi esélyt sem a továbbjutására vagy az adott meccsen legalább egy pontra. Képzeljék el azt is, micsoda visszhangot váltott volna ki a selejtezők előtt, hogy mi most a harmadik helyet célozzuk meg. A labdarúgás világában kisebbnek mondott nemzeteknél egy ilyen nyilatkozat a realitást tükrözi, de a magyar ember még mindig azt hiszi, hogy (futballban is) fentről lefelé kell nézni a világot, még akkor is, ha tudja, helyünknél fogva éppen fordítva illene. Illúziókat kergetünk, de mi már csak ilyenek vagyunk. De ne nézzem meg a mérkőzést, mondván úgyis kikapunk? Mert azért ne feledjük, a hollandok a tavalyi vb ezüstérmesei, aktuálisan a világ második legjobb csapata az övék. Egy ilyen ellenfélre nem lehet rárontani, mert az életveszélyes. De ez még nem zárja ki, hogy ne a pontszerzés reményével játszunk. Mert lehet, hogy nem szerzünk, de ne legyünk kishitűek.

Most nem mondom azt, hogy örülnék, ha a magyar válogatott szoros mérkőzésen vereséget szenvedne, de ha úgy kapunk ki, hogy felvállaljuk önmagunkat, akkor legalább elmondhatjuk, már közvetlenül a világ elitjéhez tartozó együttes sem vehet minket félvállról. Király Gábor a Nemzeti Sport szerdai számában fején találta a szöget a vele készült interjúban: „A kérdés ezúttal az lesz, mi hogyan lépünk fel, csak reagálunk-e a megmozdulásaikra, vagy magunk is merünk kezdeményezni.” Azért kopiztam ide a kapus szavait, mert teljesen fedik az általam elvártakat. Nincs benne győzelmi kényszer, sem annak rögzítése, hogy gyengébbek vagyunk. Pusztán egy vágyat tartalmaz, amely ha ténnyé nemesül, akkor...

Akkor a tízből ez a meccs lehet az az egy.

S majd elfelejtettem: szerethető lesz a csapat. Ha már most nem az.

Mióta Kevin McCabe sajtóközleményét megírta, amelyben kifejtette, elérkezett az
ideje, hogy a Ferencváros labdarúgó-szakosztályát működtető FTC Zrt. magyar
kézbe kerüljön, ismét feltételezések látnak napvilágot, lesz-e új befektetője a
futballklubnak?

S ha már hipotézis: rakjuk össze a puzzle-t, miért és hogyan lehet megszabadulni
az angol tulajdonostól, hogy aztán a politika rámutasson valaki(k)re, kijelölve az új
befektető(ke)t.

Az ember általában ódzkodik a sport kapcsán a politikai széljárást emlegetni, de
mint tudjuk – a Fradi esetében különösen –, álságos dolog figyelmen kívül hagyni
a status quót. Ne tagadjuk, az, hogy Rieb György az egyesület elnöke lehetett, arra
áldását kellett adnia a szocialista többségű kormánynak. Valahogy hozzá kellett
férni a Fradihoz, pontosabban a klub által működtetett ingatlanhoz. A Nemzeti
Vagyongazdálkodási Tanács 2008 februárjában a McCabe tulajdonában lévő
Esplanade Real Estate Ingatlanforgalmazó Kft. pályázatát elfogadta, a cég majd' 5.5 milliárd forintot fizetett – ez tartalmazta az FTC Zrt. részvényeinek értékét (800 millió), a létesítmény-használati jogot (1.5 milliárd szintén a Fradinak), valamint a
nyolchektárnyi terület árát (3 035 304 000 az államnak). Emellett a szerződésben
szerepelt, hogy a tulajdonos 2010 áprilisáig – ez a dátum 2011 áprilisára módosult
– legalább 1.2 milliárd forintért átépíti a stadiont, de ha ez nem történik meg a kitolt
határidőre sem, az nem befolyásolja azt a tényt, hogy a szerződésben vállalt összeget 2011. április 9-ig folyósítja.

És most ugorjunk az időben. McCabe 2010-ben a Financial Timesban majd' 14
milliárd forintnak megfelelő összegért, később, novemberben – az orosz piacon –
25 millió euróért (7 milliárd forint) árulta az ingatlant. McCabe „magyar hangja”, a
zrt. vezérigazgatója, Alexander Gerstl az árak közötti különbséget azzal magyarázta,
hogy a tulaj értékbecslést végeztetett, amely szerint a terület cirka 50 millió eurót ért
– más kérdés, hogy mennyiért veszik meg.

Valljuk be, amatőr üzletember sem lép hasonlót, joggal merül fel a kérdés, McCabe
valóban nem ért ahhoz, amivel foglalkozik vagy stróman. Maradjunk az utóbbinál,
még akkor is, ha az 5.5 milliárdos vásárlási árhoz képest a 7 milliárd is mohó amatőrt
feltételez, mert az idő közben lezajló válság nem éppen volt árfelverő hatású.
A cégbírósági bejegyzés szerint az Esplanade Real Estate Ingatlanforgalmazó Kft.
egyik vezetője ugyanaz a Szász András, akinek a neve korábban a MSZP közeli
Nádor Rt. ügyleteinél vált ismertté. Szász jó embere pedig nem más, mint Rieb
György, aki egyébként becsülettel megtette a magáét, hozta McCabe-et. A szóbeszéd szerint egy külföldi nyaralás alkalmával találkozott az egyesület elnöke és a jól menő vállalkozások mellett futballklubokat is gründoló brit. Kellett valaki, akin keresztül hozzá lehetett (volna) jutni az ingatlanhoz. A baloldali holdudvarnak elsősorban grandiózus ingatlanhasznosításra kellett a Fradi, nem pedig sportcélú hasznosításra, az utóbbi alárendelt szerepet játszott az elképzelésekben...

A tavaly választások után aztán napvilágot látott, a stadion nem épül fel 2011-re sem.

A tervek elfordított pályáról szóltak, arról már kevesebbet tudott a közvélemény,
hogy az újsütetű fradisták inkább az utca túloldalán, a honvédségi tulajdonban lévő
telken húzták volna fel a stadiont – hogy az eredetileg 6+2 hektáros terület egészét
hasznosíthassák, de ebbe a tranzakcióba már nem kezd(het)tek bele.

McCabe a zrt.-t a az ingatlantól függetlenül is értékesítheti, mert nincs kikötve, hogy
a részvényes egy személyében az ingatlantulajdonos is legyen. Az is tény, hogy a
zrt. részvényei nincsenek állami tulajdonban, tehát ahhoz az állam csak akkor férhet
hozzá, ha megveszi. A brit személye okozza a patthelyzetet, erőszakkal kiebrudalni
nem lehet, ő irreálisan magasra tartja az árat, közben az üzemeltetés sem két fillérbe kerül.

S akkor Berki Krisztián, a McCabe-féle klub egykori ügyvezetője, az új idők dandyje
egyszer csak feltűnt a Vasasnál. A szintén a lét-nemlét határán vegetáló egyesületnél sokáig tartotta magát a szóbeszéd, Berki felbukkanását követően McCabe a Vasasba teszi át a székhelyét.

A Vasas Futball Kft. pénteki tulajdonosváltása múlt időbe tette a feltételezést, a
társaság 99 százalékos tulajdonosa az elegáns nevű, 2 milliárd forint törzstőkével
bejegyzett Híd Akvizíciós Kft. lett. A cég egyik fő üzleti profiljából (vállalatok
felvásárlása, majd a működés optimalizálása, a felvásárolt cégek üzemeltetésének
racionalizálása, költséghatékony programok kidolgozásán keresztül a cégek
értékének növelése) kiindulva, a fentiek alapján az idén centenáriumát ünneplő
klubnak éppen ilyen befektetőre van szüksége. Igaz, a Fradi esetében is ezt mondtuk, végre egy befektető, aki minden szempontból megfelel...

...de aztán amikor a szocialista vircsaft már távol került az Üllői úti leveses fazéktól,
McCabe magára maradt. Szabadulna is meg nem is az ingatlantól, a hirtelen
felbukkant, a korábban éppen a Vasasnál próbálkozó International Financial
Vagyonkezelő és Befektetési (IFVB) Zrt. ugyan részvényeket nem vásárolna a zrt.-
ben, de adna tanácsokat a sportvállalkozás működtetéséhez. Nesze semmi, fogd meg jól... Figyelemelterelő hadműveletnek mindenesetre jó, a háttérben lehet egyezkedni McCabe-bel, adja a tulajdonát névértéken, azaz a 2008-as megvásárlási áron vagy csak kicsivel többért. S hiába nyilatkozták a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kommunikációs osztályáról a Népszavának 2010. november 17-én, hogy az MNV-
nek nem áll szándékában megvásárolnia az ingatlant, azóta lassan eltelt negyed év, s nem feltétlenül csak az állam képében érkezhet vevő. A nem értéktelen, ám nehezen értékesíthető ingatlan béklyójától McCabe egyelőre nem tud megszabadulni, de az már biztos, hogy elszívták előle a levegőt. Hogy aztán a már említett IFVB Zrt. lesz a befutó az FTC-nél vagy más cég, egyelőre nem tudni.

Amit viszont tudni lehet, hogy a magyar futball konszolidációja – akár tetszik, akár
nem – politikai beavatkozás nélkül nem oldható meg. Hogy ennek eszköze direkt
befektetés, nyomásgyakorlás vagy más módszer, azt esete válogatja. Elég csak Putyin Oroszországára tekinteni. Az oligarchák többsége szépen paríroz, cserébe a politika nem is bántja őket, amit elegánsan úgy kommunikálnak, hogy a nemzeti burzsoázia megmentette az orosz futballt.

Azon túlmenően, hogy Magyarországon a rendszerváltozás húsz éve alatt a nemzetiburzsoázia nem erősödött meg kellőképpen, aminek indirekt következménye, hogy a hazánkban teret nyerő multinacionális cégek érzelmi kötődésük és anyagi érdekük híján nem fektettek a magyar labdarúgásba.

Elvitathatatlan, hogy az első Orbán-kormány tett kezdeményezéseket
(stadionrekonstrukciós program, profi klubok köztartozásainak elengedése) a magyar
futball konszolidálására, de a tulajdonosi struktúra kialakítására szolgáló lépések
ebben a ciklusban várhatók. A feladat bonyolult, de nem kivitelezhetetlen. Orbán
Viktor miniszterelnök nevéhez köthető az újpesti stadion felújítása, Fidesz közeli
tulajdonosi körrel a Videoton működtetése is megoldott, a szocialista időkben is
stabil fideszes fellegvár, Debrecen új stadiont kap, a Vasast most magyar tulajdonban lévő cég karolta fel, jöhet(ne) a Fradi, amely nélkül nincs magyar futball. S szép lassan a többi klub futballja is gatyába rázható. A tőkeerős magyar tulajdonosi réteg ha nem is olyan gazdag, mint a multi, de érzelmi kötődése kell, hogy legyen. Ha nincs, meg kell oldani, hogy legyen. Gesztusokkal, kedvezményekkel, ha másként nem megy, praktikákkal. Enélkül Magyarországon nem lesz futball.

Ötven évvel ezelőtt született Maradona, az argentinok isteni Diegója.

Van ebben a jelzőben túlzás, de akkor már érthetőbb az imádat, ha tudjuk, rajongói 2003-ban, a bálvány 43. születésnapján Rosarióban egyházat is alapítottak Maradona nevével. A mintegy kétszáz hívővel induló gyülekezetnek az internet segítségével már több tízezren tagjai.

Ha valaki nem látta volna játszani, az 2004-ben döbbenhetett rá, mit is jelent az argentinoknak Maradona. Én láttam, de az akkor történtek még inkább rádöbbentettek erre.

Diego áprilisban szíve csücske, a Boca Juniors meccsének szünetében barátaival elhagyta a Bombonera Stadiont, de már nem ért haza, szívinfarktussal kórházba szállították. Míg élet és halál között lebegett, a klinika előtt százak virrasztottak, kezükben rózsafüzérrel, s Diego fiatalkori fényképével imádkoztak. Transzparenseiken 40 millió argentin vágyát fogalmazták meg: „Ne hagyj magunkra minket, mi lesz velünk nélküled?” „Diego nem halhat meg, mert Isten.” Maradona a legendás tangóénekes, Carlos Gardel, mi több, a minden argentinok anyjának tekintett Evita Perón – aki fényt vitt a szegényebb rétegek életébe – népszerűségét is felülmúlja.

Mindezt azért írtam le, mert aki látta játszani Maradonát, annak nem meglepetés az eposzi jelző – még ha túlzó is. Régen példakép és bálvány volt, a rengeteg kábítószer elfogyasztása után példaképnek nem mondanám, de bálványnak megmaradt. Argentínában a népet nem érdekli, hogy időnként a fehér porhoz nyúl(t) vagy éppen doppingolt. Az idő múlását az ezredfordulóig diktatúrában és gazdasági válságok periodicitásában megélő argentinok ragaszkodnak Maradonához. Aranykölyök, ahogyan ma is gyakorta hívják a már futballistaként is kissé duci, azóta időnként még kövérebb egykori zsenit. Az utca emberének ő az isten. Azt hozta el az embereknek, amire vágytak, de saját maguk nem tudták megteremteni: a sikert.

Nem mellékesen akkor nemesült istenivé, amikor a futballpályán legjobbak még hősökké váltak, nem sztárokká – noha már Maradona sem aprópénzért került a Barcelonába, illetve a Napoliba (3 millió, ill. 5 millió font). Az ő idejében a futballt még nem a szórakoztatóipar részeként aposztrofálták, nem léteztek sztárok. Aki akkoriban sokat tett országa válogatottjáért, vagy egy város klubjáért, az „csak” hőssé nemesült. Egy sztárnak sok mindent, így a kábítószerezést is hajlamosak vagyunk elnézni. Diego annyiban még „megelőzte” korát, hogy hőshöz egyáltalán nem méltó cselekedetéért is össznépi bűnbocsánatot nyert. Az angoloknak kézzel ütött góljában sem a sportszerűtlenséget, hanem a mindenki eszén túljáró zsiványt látjuk. Henryt az írek elleni a vb-pótselejtezőn a francia gólt megelőző szituációban elkövetett kezezéséért kritizáltuk – ezzel szemben Maradona gólt ütő keze nem más, mint Isten keze...

Ő az argentinok Puskása, már abban a tekintetben is, hogy a közvélemény mindkettőjük esetében kikövetelte, hogy szövetségi kapitány legye. Ahogyan Puskás Öcsi segített az embereken, ha hozzáfordultak, Maradona sem fukar természet.

Hogy oda-odamondogat? És akkor mi van? Egy „istennek” bármiről és bárkiről lehet véleménye. Hogy nem mindig szalonképes? Ha emlékezetem nem csal, Puskás sem volt mindig az. Puskást nem láthattam, de lénye legendaként él tovább, s kicsit Diegóban látom apám generációjának bálványát.

A földkerekség sok klasszis futballistát hordott a hátán. De hogy bármelyikük személyisége is olyan hőfokú érzelmeket váltson ki honfitársaiból, mint Maradona, olyan nincs még egy. Amikor blőd módon különböző korok kitűnőségeit hasonlítjuk egymáshoz, nincsen általános mérce. A maiakat a régiekkel összevetve napjaink sztárjai gyakran azzal kapnak elsőbbséget, hogy „akkor” kocka alakú volt a labda. S noha a labda „akkor” sem volt kocka alakú, mindig a kortárs klasszisok kerülnek ki győztesen, mondván gyorsabb a játék. Mindig a maiakat helyezzük vissza a régi, lassúbb játék közegébe, azzal ritkábban állunk
elő, mi van akkor, ha Maradona vagy éppen Puskás kortársunk? Diegónak még azt is megbocsátjuk, hogy a Messivel felálló argentin válogatottal kudarcot vallott a vb-én. Attól isteni, hogy olyan emberi.

Pelé kontra Maradona

A FIFA is besétált a zsákutcába, amikor megszavazta az elmúlt évszázad legjobbját. A közönségszavazás alapján ugyanis az életmódja miatt példaképnek egyáltalán nem állítható Maradona kapta a legtöbb voksot. A nemzetközi szövetség is tisztában volt ezzel, ezért saját hatáskörben Pelének ítélte a díjat. Maradona ekkor azzal vágott vissza, hogy ő az igazi győztes, mert a közönség őt tartja a legjobbnak, s mint ilyen, ez a legfontosabb. (Mint a hatvanas években a magyarországi táncdalfesztiválok idején: a zsűri és a közönség véleménye ritkán egyezett meg...)

A két zseni azóta acsarkodik egymásra, Pelé és Maradona nem cseresznyézik egy tálból, objektív összehasonlítási alap pedig nem lévén minden latolgatás igaz – és az ellenkezője is. Egyetlen mérce persze lehetne, Pelé háromszoros világbajnok, Maradona csupán egyszer nyert aranyat.

Az ellentábor szerint a brazil mögött mindannyiszor csapat is volt, míg Diego szinte egymaga nyerte meg Argentínának a vb-címet. Nos, csapatsportokban ilyen azért nem létezik. Ami Pelét illeti: 1958-ban még újonc volt, 1962-ben a csehszlovákok elleni csoportmeccsen megsérült, helyettese, Amarildo kiválóan pótolta, míg 1970-ben vezéregyéniség volt. Egy olyan együttesé – többek között Tostao, Gerson, Clodoaldo, Carlos Alberto, Rivellino, Jairzinho is játszott –, amely talán nélküle is nyert volna.

Most tegyünk igazságot...

THURY GÁBOR

Huszti Szabolcs kritikus hangvételű leveléről az az általános, klasszikus mondás jut eszembe: ha valaki belesz...k a ventilátorba, a fekália mindenfelé fröcsög. A megállapítás ez esetben is igaz: a levélíró kiírta magát a válogatott keretből, maradhat a Zenitben, hogy az orosz csapatnál felépítse magát, ugyanakkor Egervári nem győzte hangsúlyozni, az esetet nem lehet a szőnyeg alá söpörni (Nemzeti Sport, szeptember 21.) – tehát a kapitány úgy érzi, van mit tisztába tennie a Telkiben táborozók előtt.

Az azóta eltelt időszakban aztán mindenki felállíthatta a maga verzióját, a helyzet annyiban módosult, hogy a kapitány nem hívta meg a középpályást a válogatott keretbe. Korábban erről egyértelműen nem volt szó, maga Egervári is úgy gondolta, az október 4-én kezdődő felkészülést az ügy megbeszélésével kezdik, akár Husztival, ám azóta a játékos tíz alkalommal nem reagált a szakvezető telefonhívására, ezzel betelt a pohár. Ha Egervári úgy gondolta, sohasem mossák le róla, hogy a kritika – és főleg annak kiszivárogtatása – miatt hagyja ki Husztit, a játékos segített azzal, hogy nem vette fel a telefont. Egervári egyébként hivatkozott arra, nem tartja korrektnek, hogy a futballista a négyszemközti beszélgetés részleteit nyilvánosságra hozta, mondván vannak olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a nagyközönségre, csak a csapatra. Ám semmi sem marad titokban.

De ne keverjük össze a szezont a fazonnal. Nem elsősorban Huszti tette a vérciki, hanem a levél tartalma. Jó lenne most azt írni, micsoda gazember ez a gyerek, csakhogy ez még akkor sem igaz, ha sokan próbálják összemosni a jelenlegi szituációt azzal, amikor Huszti 2007-ben a Várhidi-féle válogatottat hagyta ott. Az egészen más helyzet volt, az akkor legjobb formában lévő magyar futballistát nem akarta a kezdőcsapatba állítani a kapitány, s a középpályás otthagyta az edzőtábort. Ez alapvetően elítélendő, de nem mindenki reagál egyformán az őt ért sérelemre, persze lehet előhozakodni címeres mezzel és cserben hagyással.   

De ha a levél a bűn, a kihagyás a bűnhődés, noha ez utóbbit mintegy 400 millió forintnyi éves jövedelem mellett nehéz értelmezni – bár az ellenkezője is igaz lehet, mert ezt a Huszti gyereket a nagy lóvé mellett az is érdekli, miért nem fér be a válogatottba. A beszélgetés levélbe öntése, s a nyilvánosság keresése felfogható egyfajta kétségbeesésnek is, noha sokan úgy vélik, menedzsere, Filipovics Vladan mondta tollba a levelet. Mondják, Lothar Matthäus kapitánysága idején nem csupán azért fordult meg cirka nyolcvan futballista a válogatottban, mert Lothar nem ismert szinte senkit, hanem azért is, mert nemcsak a futballistának (és menedzserének) származhatott abból haszna, hogy válogatott lett (nőtt a piaci értéke, ergo a menedzseri jutalék is), hanem – de ezt önökre bízom.

Ám jelen esetben mi értelme lenne Filipovics súgásának? Huszti 51-szeres válogatott, eladásához nem mérföldkő a válogatottság, de ha ez megtévesztené bármelyik érdeklődő klub szakembereit, ott a tény: Huszti a Zenitben alig játszik. Hogy manapság „kavarnak-e” a menedzserek? A Videoton tulajdonosa a magyar válogatottnál felbukkanó játékosügynököket említett (Nemzeti Sport, szeptember 15.), fontoskodásuk láttán az volt az érzése, nem is a kapitány, hanem „az ügynöksereg” állítja össze a válogatottat (mindez még a Koeman-érára vonatkozott). Nos, a NAC Bredához távozó volt Videoton-játékos, Horváth Gábor 4-szeres válogatott (mindannyiszor a Koeman-érában lépett pályára), menedzsere szintén Filipovics, de a védő azóta nem válogatott, amióta Hollandiában játszik. És játszik is, nem úgy, mint Huszti, akinek szakmai zsargonban fogalmazva, nincs meccsrutinja. (Lehet, hogy Horváth ismételt válogatottba állítására itthon nem bólint valaki?) A hazai legjobbak legalább játszanak, a külföldön légióskodók nem mindegyike, ez gyakran adu a „külföldiekkel” szemben. Ezt ráadásul próbálják vájt fülű szakmai érvként eladni, mondván a kintiekkel se megy jobban – de ennek a fordítottja is igaz, Lipták Zoltán, Lázár Pál és Elek Ákos sem garancia a sikerre. Hogy aztán Huszti jelezze, nem igazol azért a Videotonba, hogy válogatott legyen. A klubtulajnak persze szíve joga megvédeni a hazai tehetségeket, és nagyon remélem, hogy általában a módi ellen tiltakozott, nem csupán az zavarja, hogy eddig nem ő határozta meg a táncrendet, s élve a lehetőséggel, mostantól aktívabb lesz ezen a területen is.

De állítólag nem csak a menedzserek sündörögnek a csapat körül: Huszti állítása szerint a Videoton Stockholmban jelenlévő edzője, dr. Mezey György legalább annyira beleszól az összeállításba, mint azt a klubtulajdonos az ügynökökkel kapcsolatban vélte Koeman idejében. S valóban: a hazai bajnokságban rendszeresen játszó DVSC-középpályás, Czvitkovics Péter a jóslatnak megfelelően szóhoz jutott Moldova ellen (másodszor játszott a nemzeti csapatban).

Huszti talán még abban hibázott, hogy nem a vének tanácsának – amelynek Juhász Roland, Király Gábor, Hajnal Tamás, Gera Zoltán mellett ő is tagja – mondta el panaszait.

Az ötfős különítmény szavazta meg egyébként 3:2 arányban Gera csapatkapitányságát, s egyszerűen kikövetkeztethető, ha Juhász, valamint Gera nem magára voksolt, Huszti Juhászra, a többiek „Gerzsonra” szavaztak. Ha Huszti helyett diplomatikusan fogalmazunk, akkor a Zenit-játékos túldimenzionáltnak érzi Gera közösségformáló erejét a válogatottnál. Lévén csapatsportról szó, nézzük a társak véleményét is. Juhász egyértelműen kiállt Huszti mellett „mindenben egyetértek Szabolccsal”, Király úgy fogalmazott: „azt hiszem, tudom, értem, miről beszél Huszti Szabolcs”. (Nemzeti Sport, szeptember 10.). Szélesi Zoltán a legutóbbi kerethirdetés után adott hangot véleményének, mondván azt követően, hogy Egervári megnyugtatta, hosszú távon számít rá, nem érti, hogy akkor sem kap helyet, ha Lázár Palika, akinek NB I-es rutinja sincs, sárga lapok miatt nem játszhat. (Blikk, szeptember 30.) „Úgy ítélem meg, jelen pillanatban a keretben helyet kapók alkalmasak a feladatok megoldására”, reagált szokványos válasszal ugyanott Egervári, akiről egyre inkább úgy tűnik, amolyan védőernyőként került a nemzeti csapat élére. Tekintélye, szakmai múltja miatt kikezdhetetlen, s ez mintha azt sugallná, hogy aki a válogatottat kritizálni meri, az a személyét támadja, s ez fordítva még inkább igaz. „Most türelem kell az együttesnek, ne zavarjuk meg a csapatépítést” – hallom Marseille (1969) óta az egyre üresebben hangzó szlogent az aktuális kapitányoktól, s persze mindig jó kezekbe kerül a csapat. Ezek után mellbevágó, hogy „Egervári túl langyos” (Népszava, szeptember 22.), azaz Erwin Koeman idejében pörgősebbek voltak az edzések.

Erre persze lehet azt mondani, hogy a felkészülés mást igényel, meg különböző emberek, különböző módszerek, de ezek a mai futballista-céhlegények több külföldi szakember keze alatt dolgoztak, dolgoznak, látják a különbséget, véleményüknek lehet alapja.

Ami talán nagyobb baj, hogy a felkészülés során egymásnak is odatettek a srácok, Lázárt lekönyökölték, Koman Vladimirt megrúgták – bár ezt az érintettek tagadták. De a problémamegoldás általában akkor terelődik erre a síkra, ha a közösségben kialakult hierarchiát kívülről, mesterségesen akarják megváltoztatni. Kifelé persze azt kell kommunikálni, hogy az öregek nem akarják maguk közé engedni a feltörekvő fiatalokat...

A játékosok név nélkül azt is elmondták, a keretnél mesterségesen „happy” a hangulat. Természetesen kifelé ezt kell sugallni, elvégre minden megváltozott. Ebbe a látszatidillbe csinált bele Huszti Szabolcs. Enélkül sohasem tudtuk volna meg, milyen a helyzet. Közel egy hónapja legalább tudjuk. Egervári mondja (Nemzeti Sport, szeptember 13.): „Huszti azt írja, többek gondja, ami az övé, ezért választ kell adnom néhány kérdésre, amire természetesen kész vagyok. Ha legközelebb találkozunk a játékosokkal, ez lesz az első napirendi pont.”

Nosza, itt a lehetőség!

Thury Gábor

Így múlik el a világ dicsősége: a DVSC a tavalyival ellentétben nem juthat a Bajnokok Ligája főtáblájára.

Nem mintha ez elvárás lett volna, hiszen 2009-ben a Kalmar, Levadia, Levszki hármasból illett továbbjutni, vagy inkább úgy fogalmaznék, a Loki lecsapott a lehetőségre. Az idén csak remélhettük, hogy a tavaly bevezetett lebonyolítási forma mellett a szerencse is a Debrecen mellé áll. A Levadián most is átrágta magát a csapat, de aztán?

Nagyjából osztom a Sport TV kommentátora, Hajdu Attila véleményét, a Basel nem feltétlenül jobb csapat, mint a DVSC. Pontosabban fogalmazva: annál a Debrecennél nem jobb, amely tavaly nekivágott a BL-sorozatnak. De mi történt 2010 nyarán a Lokival? Az ötödször is elhódított bajnoki cím után a fáradtság és a megelégedettség jelei mutatkoztak, mintha az új kiírásnak ha nem is motiválatlanabbul, de fásultabban vágott volna neki a csapat. Ehhez jött, hogy a távozó labdarúgókat nem tudták pótolni, a kettő eredője kieséshez vezetett.

Valóban az elégedettség lett úrrá? Vagy a tulajdonos és a szakvezetőség úgy ítélte meg, nincs arra esély, hogy Debrecenben még egyszer legyen kutyavásár, ezért nem is forszírozta a csapat megerősítését?

A BL csoportkörébe jutásért a DVSC kétmilliárd forintnyi összeget kasszírozott az UEFA-tól, a haszon mindent összevetve cirka két és fél milliárd lehet. Szem előtt tartva Szima Gábor tulajdonos nyilatkozatait, amelyekben rendre arról beszélt, hogy a pénz nagy részét az utánpótlásba fekteti, s arra ne számítsunk, hogy horribilis összegeket költ játékosok igazolására, azt azért nem gondolhattuk, hogy az ilyen-olyan okokból kivéreztetett keretet nem erősítik meg.

Kérdés, jó döntést hozott-e a tulajdonos, amikor lemondott a minőségi igazolásokról? Szögezzük le, Szima Gábor szerepvállalása a magyar futballban példaértékű, nyugodtan kijelenthető, nélküle valószínűleg nem lenne Loki, vagy ha lenne, nem biztos, hogy BL-t megjárt együttesként emlegetnénk. 2001 augusztusában lett a labdarúgó-szakosztályt működtető gazdasági társaság többségi tulajdonosa, s noha többször volt jó csapata, a BL-be jutás a Michel Platini UEFA-elnök nyomására bevezetett új lebonyolítási rendszernek is köszönhető. S vegyük azt is figyelembe, egy csapat menedzselése az elején viszi a pénzt, tehát a nemzetközi szövetségtől befolyó összegből nyugodtan levonhatjuk Szima korábbi ráfordításait – mégis, a Loki többet érdemelt volna.

Vegyük a távozók listáját: Feczesin Róbert kölcsönben volt Debrecenben, visszament a Bresciához. Rudolf Gergely az ismert okok miatt hagyta el Debrecent, Szélesi Zoltánnak és Bodnár Lászlónak lejárt a szerződése, de az univerzális Leandrót sem sikerült pótolni. Külön fejezet a fogadási botrány kapcsán Vukasin Polekszics és Mészáros Norbert esete. Őket azért tiltotta el az UEFA, mert állítólag tudtak az eredmény manipulálására irányuló szándékról, de elmulasztották bejelentési kötelezettségüket. (Ha azt vesszük, hogy a gyanú szerint bűnszervezetben elkövetett csalásokról van szó, akkor azért talán érthető, ha a két futballista „nem dobta fel” a felbujtókat, akik nyilván nem válogatnak az eszközökben. Emlékezzünk csak: Cottbusban megkergettek egy magyar játékost, aki nem tartotta be a megbeszélt egyezséget, ugyanezt a (nős) futballistát egy playmate-tel buktatta le a bulvársajtó. Nem nehéz összerakni a mozaikot, a nőt „küldték”, s érdekes módon a légyottot egy fotós éppen lencsevégre kapta... Nem csoda, ha Polekszics és Mészáros – ha volt egyáltalán tudomásuk bármiről is – jobbnak látta csendben maradni.) Persze ez nem menti fel a szakvezetőséget, hogy miért nem pótolták a két labdarúgót. Kapust még Magyarországon is könnyű találni – s most nem Mindaugas Malinauskasra és Verpecz Istvánra gondolok –, a gyors Mészáros helyére már  nehezebb igazolni, de azért a kétmilliárdból futotta volna. Valahogy úgy tűnik, a Lokinál az éppen kínálkozókra csaptak le, célirányos csapaterősítésről nehéz lenne beszélni (Farkas II Balázs, Kulcsár Tamás).

Ha azt vesszük, a 2.5 milliárd forint mintegy 9 millió eurónak felel meg, több játékos megszerzésére ez kevés, bár egy jól felépített és a piacot illetően tájékozott menedzserirodáról (ha van ilyen) elképzelhető, hogy ár (nem túl drága) és érték (reális esély a BL-be jutásra) arányban tud kedvező ajánlatot tenni.

Ehelyett ott tart a Loki, hogy az eddigieknél kevesebb eséllyel vág neki a bajnoki cím megvédésének, és ha az aranyérem elúszik, akkor tényleg úgy néz ki, hogy egyszer volt Debrecenben kutyavásár. Ám az is lehet, hogy Szima jó szimattal már a jövőt építi. Csak akkor szólni kellene a szurkolóknak is.

THURY GÁBOR

Dr. Mezey György a Siófok elleni meccs után megsértődve vette tudomásul, hogy a Videoton szurkolótábora kimondta az igazságot szeretett csapatával kapcsolatban. A szakembernél a közlés formája verte ki a biztosítékot, a „gyenge” minősítést még egy nyomdafestéket nem tűrő szócska fokozta. Túlmenően azon, hogy az ominózus kijelentés ország-világ szeme láttára kétszer is elhangzott a nyilatkozatban, mintha elsikkadna a lényeg: a jelenlegi Videoton valóban gyengén muzsikál. Akik ennek okait firtatják, azok Mezey doktornál ellenségnek minősülnek – mint a Nemzeti Sport mérkőzésről tudósító munkatársai, akiknek kérdéseire is kurtán válaszolt.

Az az ember benyomása, mintha Mezey nem bírná elviselni a nyomást, pedig csapata az érdeklődés középpontjában áll. Érthető okokból, hiszen a szimpatizánsok azt figyelik, mire megy a kiemelten magas költségvetésből gazdálkodó klub, amelynek VIP-páholyában politikai és gazdasági életünk meghatározó szereplői gyakori vendégek. S ugyanezen tényezők azok, amelyek az ellendrukkerek figyelmét is az átlagosnál jobban felkeltik.

A Videoton – kis túlzással persze – azt igazol, akit akar, Garancsi István tulajdonos pénzéből futja azok megszerzésére, akiket nyilván Mezey György választ ki. Hogy szakmailag mennyire helytálló döntések ezek, annak lassan ki kell derülnie, mert azt azért Székesfehérváron sem hiszik el, hogy rosszkor jönnek a mérkőzések, ahogyan azt Mezey a Maribor elleni meccsről nyilatkozta, rátéve egy lapáttal, hogy a csapatával szembeni elvárásokat a sajtó korbácsolta fel. Nos, ha megfelelni nem is lehet az elvárásoknak, azokat legalább elfogadni illik. Nem az volt a baj a Videotonnal, hogy kiesett, hanem az, ahogyan. Ha valakik megsértődhetnek, azok a Vidi-szurkolók, nem pedig Mezey.

Egyre inkább úgy tűnik, a Székesfehérváron szőtt álomba nem illik a kétségtelenül kvalifikált szakember. A potentátok vigyázó szemüket a csapatra vetik, a MOL is azért állt az együttes mögé, mert a futball rossz imázsa megszűnőben van (?), a futballhungarikum újra éledezik, elvégre „a szövetségben előremutató átalakulás körvonalazódik, és a klubcsapatainknál is pozitív változás indult meg”.

Ha a tengernyi pénz mellett ennyire rózsás is a helyzet vagy modernebb kommunikációval szólva pozitív a szemlélet, azért valaki szólhatna Mezey Györgynek, hogy a nagyívű tervekbe csúszó hibák okait firtató kérdések nem személyeskedésből fakadnak.

Ha nem változik a jelenlegi helyzet, a Vidit lassan Mezeyvel azonosítják, az antipátia átcsap a klubra. Arról nem beszélve, hogy a nagyvonalú tulajdonos és a nem kevésbé nagyvonalú támogató is számon kérheti az eredményeket.

A világgal (és a sajtóval) egy feltétellel lehet haragban lenni: ha nem hibázik az illető.

De mint tudjuk, hibátlan ember nincsen.

Thury Gábor

Most, hogy a két fehérorosz kalapácsvető megtarthatja érmét, az a tétel is felborul, hogy csak az doppingol, aki lebukik.

Gyevjatovszkij és Tyihon ugyanis lebukott. A minta elemzése során a két kalapácsvetőnél a B-próba is a megengedettnél nagyobb tesztoszteronszintet mutatott ki. Csak éppen a laboratóriumban szabálytalanság történt....

De miért nem történt hasonló  szabálytalanság Gyurkovics Ferenc súlyemelő esetében Athénban, akinél férfi súlyemelő erőkifejtését jelentős mértékben nem növelő oxandrolont mutattak ki? Ha így történik, Gyurkovics olimpiai ezüstérmes lenne, de ami jóval fontosabb ennél, hogy nem hurcolták volna meg. Gyurkovics esete annyiban is analóg a fehéroroszokéval, hogy a magyar sportoló is benyújtott keresetet a CAS-nál, de a kérvényt a testület késésre hivatkozva elutasította – jóllehet korábban éppen a CAS kért kiegészítést. A sportbíróság egyébként megfellebbezhetetlen grémium.

S ez a grémium hívja fel a figyelmet, hogy „a határozatot nem szabad a fehérorosz atléták felmentéseként értelmezni”, s azt sem jelenti ki, „hogy a versenyzők a (pekingi) játékok előtt nem használtak külső tesztoszteronforrást”.

A képmutatás csimborasszója ez, mintha létezne felettes szerv, amely megmondja a CAS ítészeinek, milyen döntést kell hozni. Mondjuk ki, eszerint létezik a sportdöntőbíróság felett álló erő, pontosabban érdek, amely aszerint méri a világ sportját, ahogyan jónak látja. Ha kell, elutasít, ha kell, helyt ad. A (sport)politika diktátuma szerint. Kiderült, Fehéroroszország nagyobb hatalom, mint Magyarország. Mint a térképen.

Tiszeker Ágnes mindenható  doppingtudor azt mondja, nem a magyarok és Pars Krisztián ellen irányult a döntés, nem kell összeesküvés-elméleteket gyártani. Punktum.

De amíg itthon az illetékesek kivont karddal szaladgálnak a szőnyeg alatt a zéró toleranciára hivatkozva, addig komoly helyen sportdiplomáciánkat a szőnyeg alá söprik. Nagyon rossz üzenet ez Pars Krisztiánnak és amúgy a sportolóknak. Az, hogy a magyar sportorvoslás fényévekre van a világtól, azt már megszokhattuk, azt, hogy a magyar sportdiplomácia olyan, amilyen, azt is tudjuk. De az egész belenyugvásnak, megfellebbezhetetlenségnek van egy negatív üzenete, amelyet éppen az utóbbi időben próbálnak kiverni a fejünkből: merjünk kicsik lenni! A közbeszéd, a kommunikáció nemrég száznyolcvan fokos fordulatot vett az országban Ez a fajta értékszemlélet elveti a „merjünk kicsik lenni” elvet. Azt mondja rá: „Nem, nem, soha!”

Nem, nem, soha?

Éppen most is.

Thury Gábor