Nyilván el kell fogadni Mocsai Lajos szövetségi kapitány értékelését, amelynek egyik mondata így szól: „Jelentősen előrébb léptünk a legutóbbi Európa-bajnoksághoz képest.” Hogy aztán ez a nyolcadik hely siker-e vagy kudarc – erre mondják, megítélés kérdése.

Arról is lehet vitatkozni, hogy az olimpia évében mennyire „részeredmény” a kontinensbajnokságon elért helyezés. Londonba csak az Eb-első jut ki, ha a franciák nyertek volna, akkor a velük döntőző válogatott. (Elméletileg még az is benne volt a pakliban, hogy a középdöntőből a francia és a magyar válogatott jut tovább, végül a döntőben ismét találkozik egymással, de aztán felébredtünk…)

A magyar csapat – sok más erős együttessel ellentétben – már az Eb előtt kivívta az olimpiai selejtezős helyet, ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan ott is leszünk Londonban. Ennek ismeretében felvetődik a kérdés, lehet-e, kell-e kétszer is csúcsformába hozni a válogatottat, amely a legerősebb európai csapatokhoz képest sokszor meglepő módon és váratlanul visszaesett. Ha az Eb-n jól végzünk, de nem sikerül az olimpiai selejtező, egy ország zokog, ebből a szempontból így jobb: a tulajdonképpen akár a papírformát jelentő nyolcadik hely után kellő óvatossággal, de bizakodva várjuk az olimpiai kvalifikációt.

Az Eb-csoportkörből bravúr volt három ponttal továbbjutni, ezután még az elődöntő lehetősége is ott volt, még úgy is, hogy kalkulálható volt a visszaesés. Hiába volt a válogatott jó mentális állapotban, a játékosok Izland és Szlovénia ellen is vonszolták magukat, a horvátok elleni mérkőzés pedig több szempontból sem mérvadó: az ellenfélnek jól jött az elődöntő előtt az edzőmeccs, mi meg görcsöltünk rendesen. Sokan mondták, így nagyobb az esélyünk a győzelemre, de lehet, hogy ha a horvátok nem tét nélkül játszanak, más a helyzet, még az ellenfél egyébként kiváló harci szellemét ismerve is.

Nem feltételezhető, hogy ez a válogatott nem tett meg mindent a sikerért, s az sem, hogy kapitális szakmai hiba történt volna. Szakmailag még az is kalkulálható, hogy a kiszipolyozó csoportmeccsek után törvényszerű volt a visszaesés. Az azonban fájó – és elgondolkodtató –, hogy két verhető csapat ellen léptünk szögbe, ezzel az elődöntő úszott el.

Férfikézilabdában az Eb minden világversenynél erősebb, ehhez képest vb-ken, olimpiákon gyengébb a mezőny. Mégis feltűnő volt a fizikai visszaesés. Az Izland elleni vereség után kimondottan dühös voltam Császár Gáborra, aki részben a besavasodást emlegette a vereség egyik okaként. Haragudtam az egyébként jóval átlag felett teljesítő játékosra: kikapunk egy verhető csapattól, ő meg jön a savasodással. Aztán a szlovénok elleni vánszorgás láttán már én mondtam, hogy besavasodtunk… Az is nehezen értelmezhető, ahogyan kapusaink védtek, mint ahogyan a védekezésben elkövetett hibákra sincsen magyarázat. Ezt tetézi, hogy Mocsai Lajos néhány kiélezett helyzetben nem állt a helyzet magaslatán. Bár a szerkesztőség akol melegéből ez fennhéjázónak tűnhet.

Mindenre van persze magyarázat: az ellenfelek többsége csúcsbajnokságokban játszik, nagyobb a merítés lehetősége, ergo vastagabb a krém. Ez mind igaz, de nem feltétlenül. Ám ha a besavasodás minden bajok okozója, akkor nem az edzéselmélettel, hanem a regenerációval lehet a gond. Nem felmentve a csapatot és a szakmai stábot: de lehet, hogy ebben a tekintetben vagyunk a legjobban lemaradva? S ha az ember elolvassa Kucsera Gábor a Nemzeti Sportban (2012. január 25., 15. oldal) a Red-Bull salzburgi diagnosztikai és edzőközpontjában tett látogatásáról írtakat: „Megláttam micsoda űr tátong a nyugati és a magyar sportorvosi háttér között, és ez bizony riasztó. De ez nem a magyar sportorvosokat minősíti, inkább az ország helyzetét mutatja.” De akkor mi van a Szerbiával? Hazai pályán, nemzeti érzéstől fűtve messzire el lehet jutni. Vagy ők el sem fáradnak?

Az olimpiai selejtezőben három meccs vár ránk. Annyi, mint az Eb csoportkörében. Elvileg ennyit kibírunk. De jó lenne az elvieket a gyakorlatban is beváltani. Mert az Eb-középdöntőbe vitt pontok alapján elvileg elődöntősök lehettünk volna. Aztán besavasodtunk…

Szombat reggel néhány haverral és legalább annyi ismeretlennel  szaunázás a program. A törzsgárda régóta jár oda, pici helyiség az egész, nyolcan lehet beférni, a létszámot az ajtó előtt a papucsok számából lehet ellenőrizni. Általában én vagyok a kakukktojás, nincs ugyanis papucsom. Azt szoktam mondani, én nem papucsban, hanem lábon hordom ki a gombát… A probléma abból van, ha nyolcadik vagyok, mert az utánam érkező azt hiszi, még befér, de szigorú a nép.

Méregtelenítünk. Testileg, lelkileg. Testileg ugye világos, gondolom, a lelki is. Általában csendben fővünk a levünkben, egy-egy mondat persze elhangzik, főleg hétköznapi dolgokról, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tudom, a reggeli brigádból politikailag ki kinek „szurkol”. Elegánsabb kifejezéssel élve, ismerem mindegyikük pártpreferenciáját. Ez időnként „fel-felböffen”, de még a másik oldalon álló ingerküszöbét se nagyon éri el. Magyarán: nem egymástól kapunk gutaütést, legfeljebb a hőségtől.

Hanem ma reggel iszonyatos ordítozás folyt, pedig még bőven befértem a nyolc közé. A legjobb nyolc közé, ahogyan felemelt mutatóujjal szoktam jelezni. És most senki sem mondta, hogy itt a papucs nélküli kolléga. A létszámmal se volt szigorú a csapat, idővel tizenketten osztottuk az észt, meg is jegyezte valaki, hogy többen már tényleg ne legyünk, mert… De ki figyelt erre?!

Mindenki „kézilabdázott”, röpködtek a dicsérő mondatok: „Fazekas transzban volt, kivédte a szemüket” (…) „Nem is tudtam, hogy ez a Harsányi gyerek ilyen ügyes” (…) „Zubai talán csak medvével a nyakában hibázott volna” (…) „Krivokapicsot hogy kifütyülték az első meccsen a hazaiak, mégis túltette magát az egészen” (…) Itt aztán kis vita kerekedett, kik is azok a hazaiak, mert ahol ötezer honfitársunk szurkol a csapatnak, ott otthon vagyunk. Aztán jó magyar szokás szerint számolgatni kezdtünk, meddig juthatunk ezzel a három pontos kezdéssel, egészen jó kis helyezés jött ki belőle, de nem írom le, hogy hányadik, mert előfordulhat, hogy a játékosok is beleszaladnak ebbe a blogba. Na jó, annyit azért leírok: az „öreg” nem lenne meglepve, ha a jövő pénteki elődöntőre is aludnánk egyet, mint a franciák elleni meccsre. Volt persze, aki lehurrogta az „öreget”, mondván, egy szót sem szólhattunk volna, ha ebből a csoportból kiesünk, s akkor most csendben főnénk itt a levünkben, mint általában. De ma nem általában volt, fűtött a kályha rendesen, már ki-ki túllépte a máskor megszokott idejét a „hevítőben”, de nem tágítottunk: hallani akartuk még egymást, jóllehet, mindenki kívülről tudta, mit mond a másik.

Aztán már a zuhanyban mondta a jogász srác – akivel a bringázásról szoktam amúgy néhanapján dumálni –, egyszerű ez, mint a pofon: közösen akartuk feldolgozni az élményt, örömet szerzett egy csapat. Aztán néhány „sportosabbal” még arról dumáltunk, mikor volt legutóbb, hogy magyar együttes ekkora örömöt szerzett. Én a hokisok szapporói A-csoportos feljutását mondtam, más a svédek elleni kettő egyet, de volt akinek, az U20-as bronzérem ugrott be. Abban maradtunk, a franciák elleni siker ritka bravúr. „Jó volt magyarnak lenni” – jegyezte meg egy olyan valaki, akiről nem is mertem feltételezni, hogy egy ilyen mondat elhagyja a száját. De az öltözőből azonnal lehurrogták: „Nem volt, papa, hanem lesz is! Egy hétig még biztosan.”
Ebben maradtunk.      

Elég furcsán érzem magam, ha a Dzsudzsák Balázzsal készült interjút olvasom (Nemzeti Sport 2012. január 13., 2–3. oldal: „Focizhatok, boldog vagyok").

A játékos a cikkben vissza-visszatér az Anzsihoz igazolásakor őt ért kritikákra, nem tagadja: „Elismerem, a nyáron történtek után elégtételt jelent számomra a moszkvai szerződés, úgy fest, a Jóisten is mellém állt." Ez a válasz a „károgóknak", ahogyan Dzsudzsi a korábbi lépését kritizálókat nevezi.

Akinek nem inge, ne vegye magára, tartja a mondás, nem is venném, csak éppen nem derül ki, kik a károgók? Azok, akik féltették a bizonytalan orosz kalandtól a legjobb magyar futballistát vagy azok a kommentelők, akik nem éppen irodalmi stílusban szóltak a történtekhez. Vagy netán azok, akik a magánéletében vájkáltak? Bár a társasági életben gyakran megforduló sportolónak időnként el kell viselnie azt a kényelmetlenséget, hogy néha az alsógatyájába néznek vagy barátnője bugyijába. Ha az ezzel a témával foglalkozókat érti károgókon, akkor pedig ne a sportnapilapon keresztül üzenjen nekik, hanem az arra nyitott hírportálo(ko)n.

A Nemzeti Sport 2011. június 10-i jegyzetében (2. oldal: Gyűlölet, szeretet) ezt írtam:

„Túlzás nélkül állítható, szinte az egész ország Dzsudzsák Balázs mahacskalai szerződésével foglalkozik, a véleményezők nem kímélik a játékost, akinek menedzsere, Vörösbaranyi József meg is jegyezte az nso.hu-n: Dzsudzsák Balázs nem érti, mi az oka a felé áradó gyűlöletnek. Ha hiszik, ha nem, ez – amit az érintett gyűlöletnek nevez – nem más, mint a szeretet, a féltés kifejezése, vegyítve némi dühvel, hogy nem az történik az ő Dzsudzsijukkal, amit elképzeltek, nevezetesen nem a Juventusban vagy a Real Madridban rúgja a labdát, hanem Dagesztánban. S hiába mondják a szakértők, Mahacskala gazdaságilag és szakmailag is maga a Kánaán, a szurkolók másként látják. De nem azért, mert gyűlölik Dzsudzsit vagy netán irigyek rá. Ellenkezőleg: ez a „gyűlölködés" a szeretetről szól. A szurkolók féltik a legjobb magyar játékost, ne tűnjön el az orosz tajgában, mert ezzel a magyar válogatott is rosszul járna. Sokan azzal vádolják a támadót, hogy döntését elsősorban a pénz befolyásolja. A hírek évi egymilliárd forint zsebpénzről szólnak, ez az összeg a hétköznapi szurkoló számára értelmezhetetlen – különben ennek a PSV-nél keresett cirka egynegyede is az volt, mert nem a kevéske pénzből lesz sok, hanem a sokból még több. Valahol a szurkoló nemzeti öntudatát is piszkálja a döntés, az nem lehet, hogy Dzsudzsi nem üti meg a sztárcsapatok szintjét. Egyetlen magyar sem kerülhet a legszűkebb elitbe? Pedig ez áll a legközelebb a valósághoz, csak ezzel éppenséggel nehéz szembenézni. A jelenlegi állás szerint az orosz klub fizeti a legtöbbet a magyar futballistáért, egészen pontosan ez azt jelenti, ennyi pénzért Dzsudzsák a Mahacskalának kellett. A szurkolók értelmezésében úgy pontosabb, „csak" a Mahacskalának. Azért a gyűlölettől ez messze áll, még ha a véleményalkotás stílusa meglehetősen érdes is. Ez inkább féltés.

S különben is: csak azt féltjük, akit szeretünk."

Eddig az írás, amellyel talán magam tisztáztam is a „károgás" vádja alól.

Ugyanakkor az orosz futball állapotát speciálisnak tartom, s Dzsudzsi maga sem tudja, milyen pontosan fogalmazott, amikor a vele készült interjúban a Jóistent is belevette mondandójába...

Ha valaki elolvassa Mitrovits Miklós „Az orosz foci múltja és jelene″ című tanulmányát, tulajdonképpen semmin sem lepődik meg. „A Putyin vezette új rendszerben, egy sajátos alku keretében, nem nyomoznak a gyanús körülmények között szerzett privatizációs dollármilliók eredete után, ha az illető nem vágyik politikai szerepre. Másfelől a kapcsolati tőkét és magas társadalmi státust jelent egy-egy klub vezetése Oroszországban is.″

Mindez már köztudott, azonban az is, hogy az anyagi jólét nem mindenütt párosul szakértelemmel. Ezért fordulhat az elő, hogy az Anzsinál hirtelen a homlokukra csaptak, mennyi ballábas játékosuk van, ezzel szinte egy időben a Dinamónál meg leesett a tantusz, hogy nekik meg épkézláb tulajdonképpen egy sincs, úgyhogy a pénz nem számított, Dzsudzsi, meg mehetett. Ha a Mitrovits-tanulmányból kiemelt mondatokat továbbgördítem, az sem zárható ki, hogy az alku része, a futball a pénzmosás fedőtevékenysége, amiből az is következhet, hogy két klubtulajdonos elszámolása játékosokban is történhet – már hogy neve legyen a gyereknek. (Hogy minden mennyire ment magától, azt jól példázza, hogy Balázs menedzsere, Vörösbaranyi József orosz vízum nélkül, itthonról vezényelte az ügyletet – bár az események kronológiájából kiderült, ment ez magától is.)

Dzsudzsák jobb csapathoz került, s hogy azért Balázs nem buta gyerek, azt jól bizonyítja az interjúban elpöttyentett mondat: „a budapesti tárgyalás végén azt kérték, hogy másnap adjak választ, de hogy őszinte legyek, az éjszaka nem forgolódtam az ágyamban, ugyanis hamar meghoztam a döntést.″ Az Anzsi elnevezésű, moszkvai székhelyű vándorcirkusz meg majdcsak ellesz valahogy Dzsudzsi nélkül, ha pedig a mahacskalai utca emberének érdekét nézzük, azon sem esik csorba, a magyar helyett kapnak valaki mást, ha az egyébként általam egyik legjobb orosz futballistának tartott Jurij Zsirkov nem jó nekik. Az átigazolásnak az érintett mellett Egervári Sándor örülhet a legjobban, mert a válogatott szövetségi kapitánya már pedzegette (Nemzeti Sport 2012. január 7., 3. oldal), minden szempontból mennyire szűk a mozgástere a válogatott légiósait illetően.

Mi várható most?

Egyelőre gyökeret kellene verni a Dinamóban. Még úgy is, hogy Bognár György, a Nemzeti Sport szakértője szerint az orosz bajnokság nem a magyar futballisták terepe. Bárcsak legyen Dzsudzsi a kivétel, de azokon a mondatokon lépjünk túl, hogy a Dinamo edzője, Szergej Szilkin nagy örömmel fogadta az érkezőt. Elvégre Gadzsi Gadzsijev (az Anzsi volt trénere) esetében is így volt, mi több, Huszti Szabolcs igazolására nem kisebb szakember bólintott, mint Dick Advocaat, de a holland sincs már a Zenit kispadján, ami viszont egyre jobban töri Huszti fenekét. Mert pénze ugyan van, de egy futballista mégiscsak a pályán érzi a legjobban magát.

Úgyhogy én igazán akkor leszek boldog, ha Dzsudzsák a Dinamo alapemberévé válik. Neki akkor lesz igaza.