Laci nem jön a szlovénok ellen, most már a szövetség dolga lenne kimondani, hogy egyetlen válogatott meccsre se jöjjön, legfeljebb nézőként, de Magyarországon az ilyen és ehhez hasonló helyzetek nem az elvek alapján tisztázódnak, a szituációkat a szükség oldja meg. Mert ha elvekhez ragaszkodunk, akkor Nagy Lászlónak nincs helye a magyar válogatottban. Ha pedig a válogatott nem lesz olyan acélos, mint reméljük, és az átlövő nem húzta még fel a spanyol nemzeti csapat mezét, valaki majd csak meginog: hú, de nagy szükség lenne Lacira!

Az összetartozás napja előtt pikírten jegyzem meg, hogy ez a Laci gyerek nem halad a trenddel, most, amikor édes hazája szívébe fogadná, de hagyjuk ezt a magyar kérdést, ő most sérült, kívánjunk neki jobbulást.

A szövetségnek viszont illene állást foglalnia – a válogatott teljesítményétől függetlenül. Az eddigi kommunikációs technika szerint Laci tematizálta a közbeszédet, „nem döntöttem, pihenek, sérült vagyok”, és ezekhez hasonló megcáfolhatatlan tényekkel, amire a szövetség toleránsan reagált.

Azonban eljött az idő, amikor nemet kell mondani, mert itt van egy közösség, amelyik a következő feladatra készül. S meglehet, ennek a közösségnek szakmai szempontból szüksége lenne Nagy Lászlóra, nem biztos, hogy morális oldalról erősíti az együttest. Adott esetben egy csapat erejét megsokszorozza az a tudat, hogy gyengébb, de nincsenek kiváltságosok, mindenkire ugyanazok a feltételek vonatkoznak.

Ha bárki más látja, hogy Nagy Laci ezt megteheti, jogot formál arra, hogy ő is megtehesse – vagy legalábbis megpróbálja, ha nem is ugyanezt, de valami olyasmit, ami az ő érdekeit helyezi a csapaté elé. A toleranciára hivatkozva továbbra is lehetne maszatolni, de a képlet egyszerű: Nagy László nem játszik a vb-selejtezőn, ergo nem segíti a magyar válogatottat abban, hogy kvalifikálhassa magát az olimpiára. Ebből az aspektusból teljesen lényegtelen, hogy más nemzeti csapatot segít-e vagy sem. Csak valakinek végre nagy levegőt kellene vennie a szövetségben. A visszatartó erő nem kicsi: morális döntést kell hozni egy „objektív” okokra hivatkozó játékos esetében.

Nosza!

Thury Gábor

Áldatlan állapot szűnt meg Rátgéber László távozásával: azzal, hogy az edző a Fenerbahce együtteséhez igazolt, átvágta a gordiuszi csomót. Mert Pécsen Rátgéber hazatérése óta tapintani lehetett a feszültséget. A városban a női kosárlabdát egyetemi szintre emelő szakembert tavaly novemberben menesztették a Szpartak Moszkvától, jó egy héttel azelőtt, hogy az orosz klub öntörvényű tulajdonosát, Sabtaj von Kalmanovicsot meggyilkolták.

Mit tehet az ember, ha a moszkvai munkaviszonya szép végkielégítéssel a zsebben megszűnik, s amúgy majd' minden szál Pécshez köti? Rátgéber hazaköltözött a lakóhelyére, egyben korábbi sikerei színhelyére, és szinte visszatérése másnapjától csak az volt a kérdés, mikor ül le a MiZo Pécs kispadjára.

Mindeközben jó barátja, együttműködésük idején a hierarchiában őt követő Fűzy Ákos küszködött a csapattal. Az szinte mindenki számára természetes volt, hogy 2008-ban Rátgéber után Fűzy kapta meg a lehetőséget a kilenc bajnoki címet és ugyanennyi Magyar Kupa-sikert elérő Rátgéber után – ám az eszébe sem jutott senkinek, hogy Fűzy „tanársegéd” második idényében végül is hétről hétre a Rátgéber-egyetem névadója előtt kénytelen bizonyítani rátermettségét.

Mert a Moszkvából hazatérő tréner némi hezitálás után kilátogatott volt csapata hazai mérkőzéseire, ahol bizony egy-egy gyengébb vagy annak minősített teljesítmény után a szurkolók kórusban skandálták a nevét. Ez a fajta spontán személyi kultusz pedig Magyarországon elég is az edzőváltáshoz, főleg úgy, hogy a csapat játéka igencsak akadozott... Az Euroligában – amelynek négyes döntőjébe Rátgéber háromszor is bejuttatta az együttest – már a nyolc közé sem került a csapat, februárban a különösebben acélosnak nem mondható Krakkó megálljt parancsolt.

A közönség ilyenkor nem azt nézi, hogy a jelenlegi gárda játékerőben elmarad a korábbiaktól, a lényeg, hogy ami Rátgébernek sikerült, azt Fűzy megközelíteni sem tudta. Különben is: a meccseken ott ül az az ember, aki hagyományt teremtett Pécsen, a városi legenda szerint, ha polgármester akart volna lenni, akkor annak is megválasztják, miközben a jó barát, aki hosszú évekig mellette tanulta a szakma csínját-bínját, de szuverén egyéniségként a saját útját járná, kínlódik.

Az még nem lett volna baj, hogy a szurkolók elbizonytalanodtak, de a tulajdonosi kört is megosztotta az áldatlan állapot. A „város” Rátgébert akarta, minderről az érintett is tudomást szerzett, sőt egy napig vezetőedzőnek is tekintette magát, noha erről barátja nem szerzett tudomást... Már-már magyarosan fejeződött be a történet, de Fűzyt mégsem váltották le, amelyben az a korántsem mellékesnek számító tény is közrejátszhatott, hogy a pécsi sikerek kovácsa nem tartozik az „olcsójánosok” közé, neki viszont a tulajdonosok még régről tartoznak – akárcsak a jelenlegi szakvezetőnek, Fűzynek, hogy a játékosokról ne is beszéljünk.

Aztán a bajnoki finálé már a játékról szólt: a Pécs varázsütésre „kiegyenesedett”, de ehhez az is kellett, hogy Fűzy már-már rátgéberi stílusban leiskolázza soproni kollégáját, a válogatottat irányító Székely Norbertet, és azt se hallgassuk el, hogy két év alatt másodszor nyerte meg a Péccsel a Magyar Kupát. Fűzy szerényen élte meg a sikert, az azóta Győr felé kacsingató tréner csupán később nyilatkozta, hogy a döntő meccsei között ugyan már váltottak néhány szót, de egy tisztázó beszélgetés még várat magára valamelyikük teraszán közte és Rátgéber között. Finom vörös bor mellett, mert hogy Rátgébert idézzük, „rövid ahhoz az élet, hogy sz... vörös borokat igyunk.”

Meg ahhoz is, hogy egy barátságban tisztázatlan kérdések maradjanak. Még akkor is, ha Rátgéber távozása jócskán könnyít a helyzeten.

Thury Gábor

Az én gyermekkoromban azért akartak a srácok futballisták lenni, mert olyanok játszottak, mint Varga Zoltán. Isten áldotta tehetség volt, noha csak 12-szeres válogatottságig vitte. Valahogy ragadt hozzá a labda. Rúgótechnikája páratlan volt, mert a tehetsége mellé szorgalom is párosult. Ez akkoriban ritkaságszámba ment. Hihetetlen érzéke volt az összjátékhoz, labdáinak szeme volt. A 16-os környékéről lőtt szabadrúgásaiban mindig benne volt a gól. Egy Fradi–Újpest meccsen oda-vissza kötényt adott Noskó Ernőnek, a szigorú újpesti beállósnak, ez a cselekedete még Esterházy Péter írót is megihlette.

Egy David Beckhammel kapcsolatos cikkben le mertem írni, hogy az angol Varga Zoli cipőjét sem vihette volna – már ami a talentum összehasonlítását illeti –, a szerkesztők kihúzták a mondatot, de aki látta játszani, nem tartja túlzónak a megállapítást. Persze a maiak azt mondják, hogy akkoriban még kocka alakú volt a labda. Lehet, de Zoli jól bánt vele. Flegma könnyedséggel ugrott fel a 16-oson ollózni, s nem egyszer gól lett a vége. Ha hozzá került a labda, mindig valami váratlan megoldásra lehetett számítani.

Emlékszem, 1968 szeptemberében Honvéd–Fradi volt a Népstadionban, s a zöld-fehérek a meccs végén szabadrúgáshoz jutottak, ahogyan Szepesi a jobb tájékozódás érdekében szokta volt mondani, a Keleti pályaudvar felé eső kapura. Már elindultam hazafelé, de megálltam, mert Varga – ki más? – készülődött a szabadrúgáshoz. Illetve az volt a megdöbbentő, hogy nem készülődött, hanem úgy húszról, nekifutás nélkül, a sorfal felett benyeste a felső sarokba. Ezzel nyert az FTC 1:0-ra. De akkor még nem tudtam, hogy már ritkán hallok felőle. Néhány héttel később egy vasárnap délután a Móricz Zsigmond körtéren a rikkancs ezzel adta el a Hétfői Híreket: „Varga Zoltán disszidált a mexikói olimpián!” Mérhetetlen űrt éreztem 13évesen – pedig akkor nem csak ő volt az egyetlen klasszis a magyar pályákon. Külföldi karrierjéről nagyon keveset lehetett tudni, akkoriban nem szerették a disszidenseket, még ha zsenik voltak akkor sem. Olykor a Szabad Európa Rádióban Cseke László a szombati és vasárnapi Tinédzser parti közben bemondta, ha a Varga zseniálisan játszott a Herthában. Volt, hogy oktatta a Beckenbauer-féle Bayern Münchent. Aztán jött a bundabotrány...

A rendszerváltozás után ő is gyakrabban járt haza: ott volt Albert Flóri 50. születésnapjára rendezett meccsén 1991-ben, a telt házas publikum legalább annyira volt kíváncsi Zolira, mint az ünnepeltre. Remekül futballozott. Aztán amikor 1996-ban a Fradi edzője lett, az első edzésen fürtökben lógtak rajta az emberek. Sírva fogadták az egykori klasszist. Vargának is bepárásodott a szeme, talán akkor gondolt először arra, nem biztos, hogy jól döntött, amikor elhagyta az országot. Aztán levezette az edzést. Helyből adogatta be a szögleteket, szabadrúgásokat gyakoroltatott Hrutkával.

Nem sokkal később ismét haragba került a világgal... Így élte az életét, megosztó  személyiség volt, olyan aki az egyik kezével lerombolta, amit a másikkal felépített. Élete torzó maradt. Játékosként és edzőként is.

De ez most az érzelmek helye. Az elmúlt ifjúság egy darabja.

Talán nem véletlen, hogy futballozás közben érte a halál. Biztos jól játszott…

Isten veled, Zoli!

Thury Gábor

Elöljáróban: Henry írek elleni kezezése, és az ezzel kapcsolatos döntések számtalan problémát vetnek fel. Nem szeretnék igazságot tenni, bár azt mondom, innentől kezdve a FIFA valamennyi, a fair play érdekében hozott kezdeményezése, döntése álságos.

A nemzetközi szövetség határozata egyfelől következetes, mert ha elfogadja a mérkőzés végeredményét, akkor egyáltalán miért kell külön fejezetet szentelnie a francia csatár gól előtti kezezésének? Szabályos a gól, ergo az előzmény is az, tehát Henry nem kezezett. A közvélemény nyomására (?) a FIFA foglalkozott Henry kezezésével – szándékosan nem szabálytalanságot írok –, de a játékost nem büntette meg. Az illetékesek ehhez találtak is egy paragrafust, eszerint a kezezés nem minősül kirívóan sportszerűtlen cselekedetnek.

Nyilasi Tibor fogalmaz pontosan, amikor azt nyilatkozza (NS, 2010. január 19., 2. oldal): „Nyolcvanhat kamera lassítása után persze mindenki okos, de a játék olyan gyors, hogy megnő a játékvezetői tévedés esélye." Nos, kockázzuk ki a gólt, és az azt követő eseményeket. Henry kézzel hozzáér a labdához – ezt még lehet véletlennek vagy vétlennek minősíteni –, majd amikor látja, hogy ez kevés, tudatosan belepaskol – ez már csak az ismétlésen vehető ki tisztán –, hogy jobban jöjjön lábra a labda, majd beadja. Gallas gólját a játékvezető megadja, ekkor már Shay Given, az írek kapusa rohan a bíró felé. Ösztönös tett, így csak az indul be, akinek igaza van, de ez már csak feltevés. Írország ezzel a góllal kiesik.

A futball történetében számtalan olyan eset van, hogy szabálytalanság ellenére nem változtatták meg a meccs eredményét (elég, Maradona gólját említeni), mert az esetet nem sorolták a szabálytalanság kategóriába. Mellékszál, de fontos: Michel Platini UEFA-elnök többször kijelentette, nem szeretne a futballban videobírót, nem kimondva, hogy a futball éppen attól is futball, hogy a sportág őrzi hagyományait. Más kérdés, hogy közben annyira felgyorsult a játék, hogy Nyilasi észrevétele telitalálat. A bírói tévedéssel kapcsolatban persze felvetődik a kérdés, hogy minek a partjelző, a negyedik játékvezető, meg fülhallgató és brekegő, de előfordulhat, hogy valamennyi említett az esemény szempontjából rossz helyen van. Mi ilyenkor a teendő? Homokba kell-e dugni a buksit, és a hagyományokat követve a rossz játékvezetői ítéletet nem megváltoztatni, vagy mérlegelve a meccs súlyát a videóra hagyatkozni, és bátor döntést hozni? Jelen esetben megismételni a vb-pótselejtezőt.

Maradjunk a FIFA logikájánál: ha nem történt kezezés, nincs szabálytalanság (ha lett volna, nem kellett volna megadni a gólt), minek ült össze a testület? De ha már az az indok, hogy a kezezés nem kirívó szabálytalanság, akkor azt azért elismeri, hogy szabálytalanság történt.

A struccpolitika logikája szerint érthetetlen a fegyelmi tárgyalás, amelyet még az sem indokol, hogy Henry a meccs után beismerte, hogy kezezett. Mert ha a testület a videót nem tartotta perdöntő bizonyítéknak, akkor Henry nyilatkozatát sem kellett volna meghallania.

Ugyanakkor nyilvánvaló, ha precedens értékű döntést hozva újrajátszatta volna a találkozót, azzal lavinát indít el. A szövetség beismeri, hogy a XXI. század futballjában a játékvezető nem mindig hoz helyes döntést, tehát egy-egy ítéletet követően időnként videózni kellene, ám ez széttrancsírozná a játékot. Konkrétan és szellemiségében is.

Ennek alapján érthető, hogy a pályán született eredményt nem változtatták meg, de miért kellett foglalkozni Henry ügyével? Arról nem beszélve, hogy ezzel mintegy felhatalmazást adtak a játékosoknak, kezezz csak nyugodtan, az sem baj, ha utólag észrevesszük... Ha már összeültek, igazán eltilthatták volna Henryt. Mondjuk két meccsre, amit a vb-ig bőven letölt. Elvégre a félmegoldásokban is lehet következetesnek lenni.

Ausztriában kezdődik a kézilabda Eb, különösebb tétje nincsen, illetve, dehogynem, nagyon is van! Mégis azt írom, ha kiesik a csapat, akkor sincsen tragédia, a végső cél, a londoni olimpiai részvétel még nem vész el. Talán jobb is, hogy a 16 csapatos Eb még nem kvalifikál Londonra, Csoknyai István szövetségi kapitány első világversenyén összerázódhat a csapat Nagy László nélkül, s a torna után választ kaphatunk arra is, az átlövő hiányzása (m)ennyire hangsúlyos kérdés?

A papírforma szerint a francia, spanyol, cseh, magyar csoportból a cseheket megverve juthatunk a középdöntőbe, ez önmagában azt is jelenti, hogy a 2011-es vb-re az oda-visszavágós selejtező előtt könnyebb ellenfelet kapunk, a világbajnoki részvétel elérhető. Ha válogatottunk az utolsó helyen végez csoportjában, akkor erős csapatot kaphat a vb-selejtezőn. A 12 csapatos olimpiai tornán a kontinensbajnokok mellett biztos induló a házigazda angol csapat, továbbá a 2011-es világbajnok. A vb-2., 3., és 4. helyezett olimpiai selejtezőtorna rendezője lehet, ezekhez rendelik a vb-5., 6., 7. csapatokat, és csoportonként az első két helyezett mehet Londonba. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jövőre legalább vb-hetedikeknek kellene lennünk, amire nagyobb esély van, mint a mostani Eb-n hetedik helyen végezni (Ausztriában egyébként az 5-6. helyért játszanak, a további sorrendet megállapítják). Aztán persze nem ritkák a speciális helyzetek, vegyük például a 2007-es vb-t, amelyen 8. lett Izland, ez mégis selejtezőtornát ért, kijutott Pekingbe (ott ezüstérmes lett), míg a 9. magyar válogatott nem selejtezhetett – más kérdés, hogy a vb-középdöntőben éppenséggel legyőztük Csehországot.

A versenykiírásra nem kell mérget venni, a nemzetközi szövetség, az IHF honlapján úgy szerepel ez a verzió, mint valószínűsíthető lebonyolítási szisztéma.

A tavalyi vb-n a Hajdu János szövetségi kapitánnyal 6. magyar csapatból a jó nevek közül mindössze Nagy László és Mocsai Tamás esett ki, utóbbi hiányzása előbbi távolmaradásának a következménye is, mert úgy gondolta, hogy a világklasszis jobbátlövő helyén több lehetőséghez jut. Lemondása a válogatottságról azért is adott pikáns értelmezést a tényeknek, mert édesapja, Mocsai Lajos a válogatott gerincét alkotó Veszprémben főnöke a szövetségi kapitány Csoknyainak, ketten akár egy kávé mellett is beszélgethettek volna a Mocsai fiú sorsáról, ehelyett Lajos lépten-nyomon azt hangoztatta, fia van annyira felnőtt, hogy ne szoruljon apja segítségére, s maga döntsön. Erre mondják, minden szó igaz, mégis én azt mondom, hogy kommunikációs zavar a javából.

Ami azt illeti, Nagy Lászlótól inkább elvártuk volna, hogy maga döntsön, de Laci lebegtette, lebegteti döntését. A közelgő Eb előtt a szövetség mintegy erre válaszul bekeményített, a 2009. december elsejével ultimátumot szabott a játékosnak, aztán a vezetőség rájött, nincs értelme keménykedni. Azon elmélkedni, hogy a szinte „életfogytiglan” barcelonai szerződéssel bíró Lacinak „mindhalálig” a magyar válogatottban kell játszania, vagy spanyollá (is) vedlik – lévén az egyén szabadságát toleráljuk –, nem ezen írás tárgya.

Végül is profitálhatunk ebből a helyzetből. Előtérbe kerülhetnek olyanok, akik Nagy szereplése mellett kevesebb lehetőséget kaptak volna, továbbá bővülhet a taktikai repertoár, elvégre nem lehet azzal a tudattal játszani, hogy a végén majd Laci bedobja... Ahogy írom, egyre inkább belelkesülök, igen, ez kimondottan jó nekünk, ha már így adódott, ki kell használni, aztán tudatosul bennem, mi lenne, ha ő is játszana, fele olyan jól, mint amennyi jót az utóbbi időben boldog-boldogtalan elmondott róla. De inkább azt kívánom, nélküle is szerepeljünk jól. Olyannyira jól, hogy azzal az érzéssel jöjjünk le a pályáról, nélküle is vagyunk olyan jók, hogy vele se lettünk volna jobbak.

A többit az élet megoldja.       

Ötvenhat évvel ezelőtt ezen a napon győztük le az angolokat 6:3-ra a Wembleyben, és az Évszázad mérkőzése azóta is ott van a magyar emberek tudatában, ám egyre inkább nem tudunk mit kezdeni a nevezetes dátummal, mi több, a mögötte álló eseménnyel sem. Egyre kevesebben élnek azok közül, akik a helyszínen látták; akik látták, főleg britek voltak, nekünk maradt Szepesi György, meg a meccs köré szövődött legenda.

Aztán ahogy telt az idő, egyre több részlet látott napvilágot, a legendárium egyre bővült. Az ötvenedik évfordulóra több, a mérkőzéssel kapcsolatos kisebb-nagyobb lélegzetvételű írás jelent meg, míg a közszolgálati televízió a találkozó egészét a műsorára tűzte, hogy a valóság és a legenda közti különbség fejbe kólintson, vagy éppen ne. Elsősorban a fiatal generáció állhat értetlenül a mítosz előtt, ám a „magyar mitológia" megértésében éppen a „mondakör" főalakja, Puskás Ferenc három évvel ezelőtti halála segített: az itthoni megemlékezések, a sportoló halálhírének külföldi visszhangja némileg közelebb hozhatta a 6:3-at. A világraszóló győzelmet kivívó Aranycsapat tagjai közül már csak ketten, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő élnek – egy kolléga írta, éppen Puskás halála kapcsán: ahogyan velük kezdődik az összeállítás, úgy velük is fejeződik majd be...

Mindeközben a jelenben a magyar futball romjain ülünk, kétségbeesve kapaszkodva minden egyes reménykeltő eredménybe, hogy majd talán most. Generációk nőttek fel a 6:3 óta, s a fiatalabbak már nem értik, mi ez a nosztalgikus kötődés valamihez, ami ötvenhat év homályából dereng. Mindeközben Egervári Sándor az U20-as válogatott sikere kapcsán egy nyilatkozatában megemlítette, Magyarországon a futball a kultúra része – sikereit is ekként kellene kezelni, teszem már hozzá én.

Megszűnőben van egy legenda, mert az eredmények nem táplálják, mert a valóság nem ad okot a nosztalgiázásra – vagy csak éppen arra ad lehetőséget. Hogy aztán józannak(?) álcázott pesszimista hangok nyomják el az emlékezést: ugyan már, hol van az a 6:3?

Valóban, hol van? Része-e a magyar kultúrának, beágyazódott-e már annyira, hogy az iskolákban tanítani lehessen? S egyáltalán: a nem kerek évfordulók alkalmával hogyan kezeljük?  Mert ahhoz, hogy legendák szülessenek, az is szükséges, hogy a meglévő hagyományokat ápoljuk.

Nos, egy rövid kitérőt illik tenni. A magyar nemzetnek, vagy ha úgy jobban tetszik, népnek nincsen eposza, de még valamire való mondaköre sem. Zrínyi Szigeti veszedelme alkalmas lett volna a nemzettudat ápolására, de nem könnyű olvasmány, továbbá az idő átvitt értelemben nem tette arra a polcra, hogy mindenki elérhesse. A görög mitológiából táplálkozó Iliász és Odüsszeia felfűzött, jól kitalált történet, Vergilius Aeneise szintén, s nem kivételekről van szó. A germánok Nibelung-éneke, a franciák Roland-éneke, az oroszok Igor-éneke, a csatornán túl Arthur király legendája, mind-mind megfelel ennek a feltételnek, s akkor a finnek Kalevalájáról még nem is beszéltünk. Ha a magyar irodalomban nem is, a 6:3 kapcsán tágabb értelemben fellelhetők eposzi elemek.

Az előzmények, Stanley Rous megkeresése, a mérkőzés előkészületeinek taglalása (a magyarok hozattak labdákat Angliából) már egyfajta mitikus megközelítést ad, a játékosok tulajdonságainak elemzése, az ellentétes posztokon játszók összehasonlítása (Alf Ramsey-Czibor, Puskás-Billy Wright) mind-mind olyan elem, amely a „sztoriban benne van". Noha a magyar irodalomban Mándy Iván, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Garaczi László, Spiró György, Végh Antal – s a sor nem véges – meghonosította a futballt, mint írása tárgyát, a 6:3-hoz kapcsolódó igazi nagy eposz megírása még várat magára, s félő, hogy már nem is születik meg. A londoni diadal után Szepesi György mintegy buzdítva szólt, hogy „magyar költők, írjatok verset", s Zelk Zoltán – aki egyszer egy zord körülmények közt lejátszott meccs után azt kérdezte Puskástól, hogy van az, hogy az ő labdái mindig eljutnak a kiszemelthez, míg a többieké elakadnak a sárban, s Öcsi azt válaszolta: „költőkém, úgy kell rúgni!" – meg is énekelte az Évszázad mérkőzését.

Szóval, itt állunk a magyar Énekek éneke nélkül, pedig igény lenne rá. Vagy éppen arra, hogy egy jó tollú író fogyasztható műben olyan élvezhető tankönyvet tegyen le a fiatalok asztalára, amelyben korrajzon, Puskáson át minden benne van. Amelyből aztán legalább az Aranycsapat összeállítása ragadjon meg a felnövő generációk emlékezetében.

Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.

Erdei Zsolt győzelmével történelmet írt sportágában, ám ami ennél is fontosabb, sportemberi nagysága előtt fejet kell hajtani. Erkölcsi győztesként jött ki klubjával, az Universummal folytatott civakodásból, mert most már kimondhatjuk: Madár a süllyesztőt elkerülve, kényszerpályára evickélve vállalta be eggyel magasabb kategóriában a vb-címmérkőzést.

A német klubnál úgy gondolták, Erdei ezt a feladatot nem oldja meg, s akkor már indokolni sem kell mellőzését, amit eddig sem indokoltak. Ha megoldja, úgy is jó. Erre mondják, a profi sportban farkastörvények uralkodnak, az érzelgősségnek nincs helye, holmi érzelmek nem állhatnak a tulajdonosi szándék útjába. Ebben a világban (is) az diktál, aki a pénzt adja, a döntéseket nem magyarázzák. Azt mondják, eddig mindig megkaptad a jussodat, ha nem tetszik, mondhatsz bármit, minket nem érdekel. Ha másfelől nézzük a dolgot, magát, a végeredményt tekintve Madár mindent az Universumnak köszönhet. A jót és a rosszat is.

A profi sportnak is van azonban érzelmi oldala, az emberi tényező, jelen esetben a bokszoló, nevezetesen Madár. Világbajnokként, 30 veretlen mérkőzéssel a háta mögött visszatáncolhatott volna, majd idővel  csendben visszavonul. Senki sem szólhatott volna egyetlen szót sem. Ehelyett felvette a kesztyűt, s munkába állt. Mi motiválhatta? Természetesen a pénz is, hiszen a kialkudott meccspénz olajozza a motivációt. Ám ennyi sikerrel a háta mögött egy sportember már nem csak azt számolja, mennyi van a kasszában. Persze ne tagadjuk, alamizsnáért senki sem ütteti magát, de itt már többről volt szó. Egy sportoló önmaga előtt is bizonyítani akarta, mire képes valójában. Amióta világ a világ, a férfiaknak mindig több kihívásnak kell megfelelniük, mint a nőknek, s ez nem hímsoviniszta duma, a világ így van kódolva. Az őskorban is a férfiaknak kellett eltartaniuk a családjukat, élelmet szerezni, s bizony nem minden ősember–mamut összecsapásban nyert az elölálló.

A 21. században persze megváltoztak a körülmények, de az ösztönök nem. A zsigerekben van, amire egy férfi kódoltatott: igenis vannak helyzetek, amikor oda kell csapni. Ha vereséget szenved az ember, emelt fővel mondhatja, mindent megtett. Ha nyer, akkor Erdei szavával élve, ez férfimunka volt.

Madár egy roppant nagy presztízsű sportágban már második súlycsoportjában lett világbajnok.Ennél nagyobb tettet magyar sportoló a közelmúltban nem vitt véghez, s gyaníthatóan jó ideig nem is fog.

Ez valóban férfimunka volt!

Terry Robinson, Kevin McCabe előretolt helyőrsége most meglépte a tutit: mivel Bobby Davison munkáját a szurkolók élesen kritizálták és Berki Krisztián, a zrt. vezérigazgatója is elégedetlen volt a trénerrel, ezért útilaput kötöttek az edző talpára, helyére Craig Short és Csató Sándor került. A duó kinevezését Berki Krisztián javasolta, de nem titok, hogy ideiglenes megoldást hoztak, mert a zöld-fehéreknek másfél-két hónapjuk van az új tréner keresésére.

Ezt jelentették be a sajtótájékoztatón.

Mára bebizonyosodott: az angoloknak fogalmuk sincsen hová tették be a lábukat. Illetve lehet, hogy az ingatlanbizniszből jól jönnek ki, de az ügyletet fedő akció mégis csak a legnépszerűbb magyar klub, az FTC privatizálása volt. Megtörtént.  

Azóta rájuk várnak a fradisták. Időnként szó szerint is: el-ellátogattak az edző lakásához.

Ettől a játékoskerettől ennyire telik, a „csapatépítés” jegyében igazolt futballisták nem váltották meg a világot – korábbi blogomban ezt jeleztem, mint ahogyan azt is, hogy takaréklángon égnek az angolok. Ez is bejött.

Az eltelt időszak alapján veszem a bátorságot és kijelentem: egy teljesen gyökértelen brigád garázdálkodik az Üllői úton, remek kommunikációs aláfestéssel. Berki nem rejti véka alá, ő a zrt.. üzleti dolgait irányítja, a szakmai kérdésekben az angolok döntenek. A korábban a Ferencvárosnál cserekapus, majd a későbbi FTC-elnök, Rieb György jobbkeze az üzleti életben, jelenleg vezérigazgató igazi sármőr, a szó fegyverével mindent megold, nem mellesleg celeb, amire a mai világban rendkívül nagy igény van, a vakítottak elismerően csettintenek.

Van azonban egy hely a planétán, ahol úgymond nem haladnak a korral, Budapest IX. kerületének egy kis szegletében még a fradizmus az úr. A fradisták között vannak tanult úriemberek, kevésbé tanultak és még kevésbé úriemberek, a társadalom valamennyi rétege képviselteti magát. De abban mindenki egyetért: itt eredmény kell, a vaker kevés. Most előbbi nincsen, utóbbiból van bőven.

A globalizált világban már egy klub vezetőségében sem minősít, ki fradista, ki nem. Egyrészt ezt minden jött-ment kikérheti magának, másrészt objektív mérce nincsen.
De maradjunk a szűken vett szakmánál. Davison magyarosan került Magyarországra, állítólag küldött egy e-mailt a tulajnak, hogy ő bizony edző és felajánlja a szolgálatait. Azt is mondják, annyira másolta a Sheffield United edzéstervét, hogy szolga módon koppintott mindent.

Az angolok futball iránti alázatát nem vitatja senki, de azért ezzel sincs minden rendben. Vagy meghagyom Davisont az ősz végéig, vagy váltok, megnevezve az új szakvezetőt. Mintha a vezetőséget meglepte volna, hogy váltani kell – amit egyébként valamennyi fradista követelt. A határozatlan hoz ilyenkor olyan döntést, mintha határozott és bölcs lenne. A jelenlegi felállás szerint Short mondja, Csató fordítja.  Az egyik ír, a másik olvas... Miközben a Fradi mindig attól volt Fradi, hogy míg ágait tépte a szél, a törzsét azért nem csavarta ki a vihar, mert gyökereivel mélyen kapaszkodott a földbe.

Nyilván Terry Robinsonnak fogalma sincsen mi az a fradizmus – persze jó lenne, ha valaki elmesélné neki –, s kik azok, akik mint szakemberek szóba jöhetnének a csapat mellett. Ez nem feltétlenül az ő hibája. A hiba az, ha meghagyják ebben a tudatban. Jó lenne a volt fradisták között keresgélni. Visszanyúlni a gyökerekhez. És ha már a fáról esett szó: nem mindegy, hogy Üllői-úti fák vagy Üllői úti Fuck. Az előbbi Kosztolányi Dezső költeménye, utóbbit az angolok is értik. És ha nem vigyáznak, a költő sorai rájuk is vonatkoznak: az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák.

Davison már tudja ezt, Robinson még erőlködik, a Nemzeti Sportnak (október 31. 5. oldal) adott interjúban mindennek lehordja a fradisták egy részét.„Ezerkilencszázötvenhatban három magyar férfi menekült Burybe, ahol éltem, és mindenki igyekezett segíteni a boldogulásukat. Etettük, itattuk őket. Liban Abdi szomáliai menekült, Magyarországra szerződött, a Fradiban akart futballozni – az aluljáróban rátámadtak...”

Fondorlatos dolog ez: azon a sajtótájékoztatón, amelyen az a téma, hogy a csapat szakmailag nulla, azzal előhuzakodni, hogy inzultáltak egy színes bőrű futballistát, finoman fogalmazva nem elegáns, mi több inkorrekt.

Én nem azt mondom, hogy az edzőt meg kell várni, a színes bőrű játékost pedig meg kell verni. Ugyanakkor cinikusan jegyzem meg: mindennek ára van. A Fradiért cserébe ez csekélység. Ezt Robinsonék nagyon jól tudják, sőt akkor is tudniuk kellett a szélsőséges fradistákról, amikor megvették a futballklubot. Ha nem tudtak róla, akkor rossz üzletemberek, mert nem ismertek minden körülményt, ha tudtak róla, és úgy vették meg, akkor jó kapitalisták, de nem igazán européerek, mert üzleti érdekeik elnyomták a bennük lakozó demokratát.

De ha lenne csapat az Üllői úton, senkit sem érdekelne, hol lakik az edző, vagy milyen a játékos bőrszíne. Ott voltam már egy-két bajnokavatáson: a szurkolók edzőt, játékost egyaránt fel-feldobnak. És mindenkit el is kapnak.

Robinsonék is tehetnek róla, hogy egy futballistát az aluljáróban kapnak el vagy a bajnokavatáson.  

Amikor a 48. percben Koman Vladimir sárga lapja után az Eurosport riportere azt mondta, hogy a magyar középpályás nem játszhat az elődöntőben, kétség kívül elszólta magát, de az elszólásoknak mindig van valóságalapjuk. Válogatottunk továbbjutásra állt, bár a neheze még hátra volt (akkor még nem is tudtuk min, miken megyünk keresztül).

Nem tudhattuk, mi lesz a találkozó kimenetele, de egyet bizton megállapíthattunk: a torna alatt felnőtté váltak a srácok. Patetikus megfogalmazás ez, de szót kell erről ejteni, mert a szakmától eltekintve éppen az volt a legnagyobb problémám, hogy ez a csapat sem tud úgymond felnőni a feladathoz, mint elődei általában. Nos, válogatottunk élt a lehetőséggel, az első félidőben jól játszott (labdakihozatalok, támadások felépítése), s a közeli képeken az látszott, nagyon koncentrálnak a játékosok. Németh Krisztián nem reklamált – na jó, kevesebbet, mint szokott –, hanem csak a játékkal törődött, úgy tartotta meg a labdákat, mint Törőcsik András fénykorában, s ráadásként olyan gólokat is rúgott, bokából pöckölgette a labdát az ellenfél védői előtt és a kapus mellett.

Amikor nem megy a nagyválogatottnak, reményünket a feltörekvő generációba vetjük, s mivel felnőttszinten zömmel csak a sikertelenség jut osztályrészül, minden egyes utánpótlástorna fókuszba kerül – talán a kelleténél is jobban. A játékosoknak is pluszteher ez, ezzel magyarázható a Honduras elleni döbbenet. Ám ami azóta történt, azt legszebb álmainkban sem mertük gondolni.

S nemcsak voltak álmaink, hanem lehetnek is. Próbálok visszafogott lenni pillanatokkal a lefújás után. Az elődöntő már önmagában bravúr, de most álljunk meg, ünnepeljünk, mert megérdemlik a srácok: magyar futballcsapat régen szerzett ilyen örömöt. Persze az eredmény a fontos, de ahogyan ez a győzelem ebben a drámai küzdelemben megszületett, az szinte példa nélküli a magyar futballban. S én ennek örülök igazán!

Thury Gábor

Úgy látszik, a magyar futballban minden korszaknak megvan a tragédiája. Amikor a párizsi olimpián a magyar válogatott a legjobb összeállításban 3:0-ra kikapott Egyiptomtól, szégyenükben majdnem világgá mentek a játékosok – Kiss Gyula szövetségi kapitánynak mennie kellett, ha nem is világgá, a válogatottól mindenképpen. A fiatalabbak talán nem tudják, de az a találkozó egyiptomi csapásként vonult be a magyar futballtörténelembe.

Az 1954-es vb-döntő elvesztése is sokkolta az országot, de vereség a vb-fináléban – bármennyire is fájó – benne van a pakliban. Az 1969-es marseille-i, a csehszlovákoktól elszenvedett 4:1-es vereséget követően a csapat akkori meghatározó játékosa, Mészöly Kálmán önkritikát gyakorolva ezt mondta: „A mi időnk lejárt."

Azóta mondjuk legalább hússzor lehetett volna új alapokra helyezni a magyar futballt, de a tények azt mutatják, hogy egyszer sem sikerült. Már azok is középkorúak, akik a szovjetektől Mexikóban bekapott hat gólt gyerekként látták. Sokkoló vereség volt, a magyar futball harmadik Mohácsa – ha nagyon patetikusan akarok fogalmazni, de gyanítom, lesz még több is, mert ifiszinten már megkaptuk a nagy pofont: az eleddig a Salvador–Honduras futballháborúról elhíresült két ország egyikének csapata az egyiptomi vb-n megalázta ezt a szépreményű társaságot.

Szinte kísérteties a hasonlóság a mexikói kudarc és a hondurasi csapás között: Európa egyik elitcsapataként vágtunk a tornának, akkor csoportelsőként utaztunk a vb-re, 1985-ben Mezey Györgyöt a kontinens legjobb szövetségi kapitányának választották, Egyiptomba pedig U19-es szinten elért Eb-bronzérmesként utaztunk. A mexikói vb előtt volt játékos, aki odáig ment, hogy a döntőbe várta a csapatot, a jelenlegi együttes labdarúgóiból is sugárzott az optimizmus.

Mondják, ebben a korban még hullámzik a teljesítmény, a borúra derű is jöhet, de egyelőre a 0–3 ténye éget. Bizonyos Martínez csinált belőlünk hülyét, nevezett labdarúgóról nem cikkezett a magyar média. Már-már elhittük, hogy az ilyen-olyan nagycsapatoknál készülő tehetségeink leendő világklasszisok, holott most az is megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán futballisták-e. Magam sem tudom eldönteni, melyik a valós értékelés, de bízom a külföldi játékosmegfigyelőkben, hátha mégis az előbbi.

Akkor mégis mi lehet a baj?

A lehetséges válaszok közül az élre kívánkozik felnőttkorba cseperedő játékosaink önértékelése, de rendben: van, amikor a vágyak és a realitás közti árok szélesebb, mint amekkorának látszik – meg egy fiatalnak mikor legyen önbizalma, ha nem két (U17, U19) részsiker után?

Hanem az ifjúság szétveréséért mindig a felnőttek a felelősek. A magyar futball vezetői példátlan módon egy sikeres generáció élén váltogatták a szakvezetőket, mígnem Kisteleki István MLSZ elnök belátta – későn –, hogy Wilco van Buuren nem a legalkalmasabb posztja betöltésére, vagy ha igen, akkor Hollandiában, de az más kávéház. Vajon mit tudott tenni ennyire rövid idő alatt a helyére beugró Egervári Sándor? A bemutatkozáson kívül gyakorlatilag semmit. S ide kívánkozik még egy korántsem mellékes észrevétel: ezek a srácok rajongtak a tavaly velük Csehországban Eb-bronzot kiharcoló Sisa Tiborért, de az öntörvényű szakember valahogyan nem illeszthető abba a képbe, amelyet a szövetség vezetői magukról és az utánpótlásképzésnek nevezett „tudományról" alkotnak.

Szerencsére még nincs vége a tornának. Reméljük, játékosaink átértékelik a helyzetet, és az egyébként jó pedagógus, Egervári rendbe rakja a lelkeket.

Még minden lehetséges…

A svédek elleni meccs után nagyon sok véleményt elolvastam, számos megnyilvánulással egyet is értek. A magam mondanivalójáról annyit: a svédektől elszenvedett vereség után, de a továbbjutásra esélyesen nem tartottam etikusnak a két selejtező között „cikizni” a csapatot.

Nehéz a portugálok elleni 90 perc után nem csupán 90 percre érvényes „okosságot” mondani. Lehet hibáztatni Erwin Koemant, hogy a svédek ellen nem a legszerencsésebb összeállításban játszatta az együttest, lehet dicsérni, hogy a portugálok ellen az adott keretek között, mert változtatni. Persze biztos olvasták az NS szerdai számában, hogy Nyilasi Tibor, Várhidi Péter és Csank János karakteresebb változtatások mellett állt ki, de én még emlékszem, amikor az egykori kapitányok, Csank és Várhidi csapatain akart a közvélemény hasonló módon változtatni. Szóval, 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk, de ki lesz az az egy, akinek vezetésével 1986 után végre kijutunk világversenyre?

Önök is tudják, ez nem kapitánykérdés. Lehet Koemant szidni, de legalább nem a magyar közegből jött szakember, itthoni kollégáival ellentétben, a hazai miliőben „szerzett” hétköznapi frusztrációit nem viszi a kispadra. Nyilván ezért is hosszabbított vele a szövetség, bár Kistelekinél sohasem lehet tudni, mikor forszírozza a holland vonalat, s mikor lesz elege a maga által megálmodott koncepcióból… Egy biztos, Koeman marad, vele vágunk neki a következő ciklusnak.

Nyilván a kudarc a kapitány felelőssége is, de azért ott vannak a játékosok, akiknek nem a mentalitásával van baj, ebben nem különböznek ellenfeleiktől. Hanem a klubjukban betöltött szerepkörben már igen. Míg a portugálhoz képest szürkének mondott svéd válogatottban is meghatározó futballisták játszanak, addig a magyar válogatottak zöme klubjában – egy-egy kivételtől eltekintve – nem vezérürü, pusztán fogaskerék egy jól működő gépezetben. Vannak persze bravúros teljesítmények – Dzsudzsák Balázs őszi teljesítménye a PSV-ben –, de a magyarok elsősorban integrálódnak csapattársaik játékához, nem pedig kulcsszerepet töltenek be.

Focistáink részként funkcionálnak, míg a válogatottban éppen a kreativitásukra lenne szükség. Mi magunk is egyéni sportolóként kezeljük őket, nem azért nézünk meg egy holland bajnokit, mert a csapatok érdekelnek, hanem honfitársainkra vagyunk kíváncsiak. Ők pedig amolyan „egyéni sportolóként” a csapatba kerülésért harcolnak. A magyar futball jelenlegi helyzetében mégis azért kell szurkolnunk, minél több légiósunk legyen, kérdés, hogy futballunk ezt kitermeli-e? Mert az akadémiák tevékenysége felnőtt szinten még nem érződik. Ahhoz pedig legalább egy évtized kell, hogy az itthoni futballból markáns nemzeti csapat nőjön ki. Ördögi kör ez, apró örömök jutnak csupán, mondjuk annyi, hogy négy fordulóval a selejtező vége előtt van esélyünk a továbbjutásra. 

Amíg nálunk jobb csapatok ellen, igazán éles helyzetben pályára nem lépünk…    

„Ébresztő” – skandálta a közönség a meccs 60. percében, de a drukkereknek nem volt igazuk: válogatottunk ébren volt, más kérdés, hogy nemigen reménykedtünk a pontszerzésben.

Ha a találkozó előtt optimizmusunk parttalan volt, a mérkőzés alatt úgy érezhettük, az ellenfél minimum kalitkába tuszkolta vissza.

A svédek azt játszották, amit tudnak, profi módon a célfutballt. A korán bekapott gól megfogott bennünket, a szokatlan összeállításban pályára küldött csapat szenvedett, a nagy akarásnak majdnem nyögés lett a vége. A pályán nem volt vezéregyéniség, mintha a játékosokat is megfogta volna a felállás.

Aztán varázsütésre megváltozott minden: a büntető utáni futballért minden addig elkövetett hibát meg lehetett bocsátani, sőt meg kellett bocsátani – s mégis vesztesen hagytuk el a pályát. Azt szoktuk ilyenkor mondani, ez a magyar átok, pedig nem, ez sajnos a magyar valóság.

Ennyit tudunk, s ez most nem kritika, csupán a tény megállapítása.

Ha 1–0-ra kapunk ki, azt mondom, hiányérzetem van, így is bosszankodom, de a bosszúság mellett úgy érzem, állva haltunk meg, mint a fák.

A svédek jobbak, ezt előtte is tudtuk, jó lett volna túllépni az árnyékunkon, de ez még senkinek sem sikerült.

Hogy van-e még okunk optimistának lenni? Azt hiszem, igen. Bár optimizmusunk már nem parttalan, mondjuk kalitkába zárt, de ki tudja, a portugálok elleni találkozó után újra szabadjára engedhetjük…    

Rengeteg véleményt olvasni azzal kapcsolatban, hogy a magyar válogatott sorsdöntő mérkőzés előtt áll. A hozzászólok többsége – már kincstári optimizmusból is –  győzelmet vár.

Így is van ez rendjen, elvégre emberemlékezet óta nem volt ilyen – valós – esélyünk a továbbjutásra.

Szinte szuggeráljuk a játékosokat, hogy itt a nagy lehetőség. Félő azonban, magunk sem tudjuk, mekkora ez az esély, lévén a nehéz meccsek most következnek. A masszívnak mondott együttesek a selejtezők ezen szakaszában már nem hullajtják a pontokat, úgymond elkapni nem lehet őket, vagy legalábbis roppant nehéz. De minek is szól ez a felfokozott várakozás? Csupán a futballnak? Vérszemet kaptunk, mert ha a DVSC bejutott a Bajnokok Ligájába, akkor a válogatott törvényszerűen kijut a vb-re? Reálisak az elvárások vagy illúziókat kergetünk?

Nincs kizárva, hogy túlzott reményeinket, vágyainkat vetítjük ki a válogatottra – tulajdonképpen teljesen érthető okokból. Ha a közelmúlt történéseit nézzük országunkban, akkor szinte csak a nemzeti csapatba vetett hit – vetített vágy – ad okot pozitív gondolkodásra. Kicsit képzavar, de érzelmi túlcsordulást vélek felfedezni – egyfajta kompenzációként a nem túl reménykeltő hétköznapokért.

A teljesség igénye nélkül néhány közéleti anomália a közelmúltból, amely nemhogy hozzájárulna, hogy kiegyensúlyozottak legyünk, hanem összezavarja gondolatainkat.

Sólyom László köztársasági elnököt augusztus 20-án nem engedték be Szlovákiába, arra hivatkozva, hogy 1968-ban a Magyar Néphadsereg a varsói szerződés tagállamaként ezen a napon szállta meg a felvidéki területeket. Arról nem beszélnek a (cseh)szlovák vezetők, hogy 1956-ban mennyire dobbant együtt a szívük a magyar forradalommal. Csupán egy példa: a melbourne-i olimpiára készülő, a csehszlovákiai edzőtáborban az elutazásra váró magyar sportolókat a pokolba kívánták, mert Prága utcáin a helyi lakosok lépten-nyomon szimpátiájukat fejezték ki. A csehszlovák kormány még abban is segített, hogy az elutazás anyagi problémái megoldódjanak, csak azért, nehogy a fővárosban kipattanjon a forradalom szikrája.

Augusztus 20-a alkalmából magas rangú állami kitüntetést kapott a régi nomenklatúra kormányának utolsó  miniszterelnöke, Németh Miklós és a demokratikus ellenzék emblematikus alakja, Tölgyesi Péter. Finoman szólva ellentmondásos, még ha előbbi szerepe a határnyitásban nem lebecsülendő – igaz, nem is kell túlértékelni.

Marian Cozma ügyében még nem zárták le a nyomozást, noha a román kézilabdázót még februárban gyilkolták meg. A rendőrség szerint a gyilkos kiléte ismert, nevét egyelőre nem hozzák nyilvánosságra.

Pátkán – ahol az ügyészség szerint tavaly helyi polgárőrök Molotov-koktélokat dobtak három, romák által lakott házra – az események rekonstruálása céljából a minap éjszakai tárgyalást tartottak, az eljárás kis híján káoszba torkollott.

Az elmúlt bő két hét „terméséből” mazsoláztam, s a szegény embert még az ág is húzza: a BL-be jutó Loki egyik válogatott játékosa, Bodnár László halálos baleset részese lett.

Hogy a futball se maradjon ki – éppen az a sportág, amelybe hitünket vetnénk ebben a megbolydult világban.

Tiszta szerencse, hogy a magyar válogatott kulcsjátékosai nem közöttünk élnek, nem részesei zűrzavaros életünknek. Teszik a maguk dolgát, van önbizalmuk, és szerencsére számukra nem térkép e táj. Talán az előbb felsorolt tények adják a legtöbb esélyt a sikerre.

S legyünk óvatosak: a megvalósulatlan vágyaknál nincsen rosszabb.

Mint az előző esetekben is, most is köszönöm a hozzászólásokat, még ha egyesek melegebb éghajlatra is küldtek – visszajöttem. Az elkövetett hibát nem magyarázom a nyomda ördögével, maradjunk annyiban fatális, de én néztem el. Hogy provokálok-e, mert attól függ a fizetésem, hogy hányan reagálnak? Nos, nem ettől függ a jövedelmem, annyi igaz, hogy stílusában az anyalapban –amelynek előfizetését, ahogyan írják, a hozzám hasonlók miatt többen lemondták – mértéktartóbban fogalmazok, de véleményem fenntartom. Hogy miért most kellett a Fradiról írni? Mert kezdődik a bajnokság: ez a jelenlegi helyzet, a rögzített állapot. Egyet elismerek. A puding próbája az evés, 1-2 forduló elteltével többet tudunk. Aztán hogy ki milyen következtetést von le, mit állapít meg, mit hangsúlyoz ki, az már a műfaj szabadsága, most is azt mondom, egy-egy hozzászólás a téma továbbgörgetését igényelné – ami parttalan véleménycserét szülne.

Leonar
Lassan lesüllyedek Szöllősi szintjére. Köszönöm. (Ő is). 12 pontjában sok olyan van, amellyel én is foglalkoztam. Az átigazolási időszak végéig azt javasolja, hogy „Kuss!” Ha ezt nem a 12. pont végére írja, hanem a saját véleményébe foglalja, akkor precízebb, mert a kuss se nem tény, se nem érv...

Freka
Azt írja: „tartalmilag mit írhatott volna (Thury), amikor még Bobby sem tudja, hogy ez a csapat bajnok lesz vagy csak 8.? Három hét múlva okosabbak leszünk.”
Azért azt látom, hogy a mérsékeltebbek (hozzám hasonlóan) kételyeiket fogalmazzák meg.

Pedee kontra lestaktika
„Tudod, ez a játék arról szól, hogy több gólt rúgjál, mint az ellenfeled és akkor te nyersz.” Éppen ezért hiányolom, hogy csatárposztra nincsen egy leigazolt húzónév. Nem a védőket becsülöm le – Robin

Ha lehet, Terryt ne vegyük egy kalap alá a magyar védőkkel, de a Fradinál mindig az volt a sláger, ha jó csatár érkezett, Szabó Ferenc Győrből (régen volt), később Pölöskei Gábor szintén Győrből. Igaz, amikor Szántó Gábor Diósgyőrből érkezett, az hír volt, az is, amikor az 1984-ben ifi Eb-t nyert válogatottból Pintér Attila, Haáz Ferenc lett fradista. De Szántó válogatott-szintű volt, utóbbi kettő meg a maga nemében akkor jobb, mint most az U19-es bronzérmes Debreceni vagy Korcsmár. (Bár ezért nyilván kapok a fejemre)

Az angol befektetőnek fel kell(ene) vállalni, hogy a Fradinál nem a szürke az uralkodó tónus. Örülök, hogy a jelenlegi Fradi egy hajtós csapat, de ez 2009-ben csak Magyarországon erény, a világon alapkövetelmény.

Matyi1987

Megtisztel, hogy ilyen hosszan ír. „Ha a Fradiban és a magyar bajnokságban egyre kevesebben képviseltetik magukat hazánkfiai, mégis hogyan azonosuljak a csapattal?” Hát, éppen ez az! A felvetést lesöpörhetném azzal, hogy az Európai Unió országaiban (tőlünk már nem csak nyugatabbra) fel sem teszik a kérdést, s mondjuk Nagy-Britanniában sem. Cinikus válasz: jobban élnek, jobbak a csapatok és ennek örülnek. De azért a globalizációnak ellentmond a 6+5-ös szabály, amelynek bevezetése arra utal, hogy a Sepp Blatter vezette FIFA is úgy véli, légiós kérdésben „nem minden fenékig tejfel”. A Fradi-szurkoló talán nagy általánosságban úgy szeretne azonosulni csapatával, hogy több magyart szeretne az együttesben látni. S nem azért, mert rasszista, hanem azért, mert ezt szokta meg, ha szabad ezt a kifejezést használni, így szocializálódott. S ez önmagában nem bűn. Itt jegyzem meg: nekem a Fradi-szurkoló nem a Csepelen az MTK II-t – áttételesen másokat is – szidalmazó, valamint a Hertha-meccsen nácizó, német drukkereket megtámadókat jelenti. De ez már más téma...

Józsi bá mondatával búcsúzom: „Azt viszont gondolom, hogy a Ferencvárosnál bekövetkezendő pozitív változások hatással lehetnek a honi labdarúgás felemelkedésére.”

Optimista, de a földön jár.

Két összeállítás, az egyik még az NB II-ből, de nem az utolsó két fordulóból, amikor Bobby Davison edző és a légiósok hazautaztak, hanem ez még egy „frankó” tizenegy, annak a csapatnak a gerince, amellyel a tavasszal addig még százszázalékos volt a Fradi. Aztán jött a makói vereség...

A másik pedig az a „brigád”, amelyik a 2009–2010-es idény Ligakupa-sorozatának 1. fordulójában, azaz az első tétmérkőzésen kiállt.

NB II Keleti csoport, 29. forduló, május 31.
FTC–DVSC-DEAC 3–1
Holczer – Lowton, Dragóner, Csiszár, Fülöp N. – Lipcsei – Fitos, Ashmore (B. Moussa), Tóth B. (Wedgbury) – Shaw, Ferenczi

Ligakupa, 1. forduló, július 22.
KECSKEMÉT–FTC 0–3
Holczer – Lowton, Dragóner, Balog Z., Alcántara – Joaquín (Kulcsár D.), Ashmore, Wedgbury (Fülöp N.), Tóth B. (Vass M.) – Shaw (Pisanjuk), Ferenczi (Pölöskey)

A klubhoz érkezett: Pölöskey Péter (Haladás - kölcsönből végleg megvették), Kulcsár Dávid (Vecsés, kölcsönből vissza), Joaquín Pastor Martínez (spanyol, Atlético Ciudad de Lorquí - Spanyolország), James Ashmore (angol, Sheffield United - Anglia, kölcsön után végleg), Matthew Lowton (Sheffield United - Anglia, kölcsön), Samuel Wedgbury (angol, Sheffield United - Anglia, kölcsön) Carlos Alcántara (spanyol, Atlético Ciudad de Lorquí - Spanyolország), Rósa Dénes (Hibernian - Skócia), Adnan Ahmed (pakisztáni, Tranmere United - Anglia), Cory Sinnott (angol, Everton - Anglia)

Ha összevetjük a két csapatot, alapvetően nem sok a különbség. Ha „A klubhoz érkezett” rovatra téved a tekintetünk, annyi a differencia, hogy Pölöskey és Ashmore kölcsönből végleg a Fradié lett, valamint szerepel a listán a két spanyol, akiknek a hírek szerint van némi pedigréjük is. A kölcsönből végleg fradistává lenni közös tulajdonos esetén technikai kérdés, a lényeg, hogy nevezettek már az NB II-ben is a zöld-fehéreket erősítették.

A két spanyol védő érkezése elsősorban szakmai szempontból lehet fontos, mert amikor még Fradi volt a Fradi, akkor a védők igazolását csupán megemlítették, a fő sláger a középpályások és csatárok érkezése volt. Mert a szurkolókat ez érdekelte. Manapság már az is hír, ha hátvédek jönnek.

De ne gúnyolódjunk, fogjuk fel úgy, hogy csapatépítés folyik, azaz végy egy jó kapust (tételezzük fel, hogy ez Holczer személyében adva van), s utána már a hátvédeknél tartunk. A két spanyolt kipipálhatjuk, folytassuk tehát: Cory Sinnott, az Everton 19 éves védője a Fradival edzőtáborozott Angliában, és Bobby Davison kérésére került a zöld-fehérekhez. Két szurkolói megjegyzés az internetről:
„Bizony, 10 kiló izom, és máris rettegnek tőle a támadók!”, „Az alkata alapján Vámosira emlékeztet.”. Az első észrevételben még ott bujkál a remény, a másik viszont rideg tény – igaz, a hír értékét emeli, hogy Sinnott angol utánpótlás-válogatott.

S ha már az utánpótlás-válogatottaknál tartunk: Kyle Naughton és Kyle Walker a Sheffield Unitedtől a Tottenhambe igazolt. Más kérdés, hogy kölcsönben mindketten a Sheffieldnél maradnak, és nem az FTC-be irányították őket.

Adnan Ahmed irányítót játszik, „azon nagyon kevés ázsiai származású angol labdarúgó közé tartozik, aki bekerült a brit profi futballba, emellett a 25 éves középpályás 2007 őszén debütált a pakisztáni nemzeti csapatban, s azóta rendszeresen játszik a válogatottban” – írják róla a hírek.

De azért a vele kapcsolatos vélemények közül is egy (Fradi-)szurkolói bejegyzés a legtalálóbb: „Ha már Allah is velünk van, ki van ellenünk?”

A végére maradt Rósa Dénes igazolása. Őt legalább ismerjük: szerepelt az FTC-ben, bőven megüti a magyar első osztályú átlagot. És ha már magyar játékosnáltartunk, egy megjegyzés. Davison nem kis értetlenséggel jegyezte meg: ha a Ferencváros megkeres egy futballistát, klubja és maga a labdarúgó is fejőstehénnek nézi a Ferencvárost. Nos, talán ezért is került le a zöld-fehérek kívánságlistájáról a kaposvári Nemanja Nikolics, akinek a zuhanyhíradó szerint 400 ezer euró körüli (közel 110 millió forint) az ára...

Az az ember benyomása, hogy az angolok óvatosak. A jelek szerint takaréklángon égnek, mintha kivárnának, hogy milyen erős az NB I. Aztán ha az idény kezdetén rosszul mérték fel az erőviszonyokat, akkor a télen átdobnak egy-két jobb játékost (netán nevesebbet is). Korábban még úgy szólt az ígéret, hogy a Fradi feljut az első osztályba, megnyeri az NB I-et, azaz 2010-ben már a BL-csoportkör a cél. Ehelyett a Bajnokok Ligája elérése már 2011-re tolódott. Az új stadion átadásának határideje is változott: 2012 helyett már 2013 a céldátum.

A Kevin McCabe tulajdonában lévő csapatok közül a Sheffield United nem jutott fel a Premiershipbe, a Csengtu Blades a kínai bajnokságban „villog”, így még mindig az FTC jelenti a potenciális lehetőséget a BL-szereplésre. A Fradi eddig csupán egy meccset nyert meg, azt is közvetve: a klubok vagyonértékű jogainak értékesítésekor friss élvonalbeli tagságával az FTC a tévéközvetítési jogok árát 2.4 milliárd forintra srófolta fel. Véletlen egybeesés, de ez az összeg egyezik azzal, amennyiért szinte napra pontosan 8 évvel ezelőtt a Várszegi Gábor érdekeltségi körébe tartozó gazdasági társaság megvásárolta az FTC-t. Majd angolosan távozott, hogy helyére angolok érkezzenek. Akik a kezdeti lelkesedést követően mintha Várszegi tempójában cselekednének.

Éppen Prágában voltam, az U19-es labdarúgó Eb-döntőn. Egy nappal voltunk túl a bolgárok elleni hétfői csoportmérkőzésen, amelyet Németh Krisztián góljával 1–0-ra megnyertünk. A szabadságom alatt ruccantam ki a csapathoz, mondván, összekötöm a kellemeset a hasznossal.

Kedden, ha jól emlékszem, szöszmötöltem a szálláson, néhány SMS ennek meg annak, közben jött a hír: Koló meghalt. Nem is tudtam felfogni. Abban biztos voltam, hogy a hír igaz, a halál ténye eljutott a tudatomig, de képtelen voltam vele mit kezdeni. Hívogattam a benti kollégákat, nem lettem okosabb, s nem vigasztalt az sem, hogy ilyen helyzetben senki sem okos.

A sors úgy hozta, hogy nem voltam kajak-kenu szakíró, a munkám nem kapcsolódott szervesen a vizes sportághoz. De valakire felfigyeltem, s nem nehéz kitalálni, ez a valaki Koló volt. Még 1991-ben történt: a Képes Sportnál dolgoztam, amikor július végén az országos kajak-kenu bajnokság után a legendás riporter, Vass István Zoltán battyogott be a szerkesztőségbe Kolonics Gyuriról szóló írásával. 19 évesen Koló lett a bajnokságon a legeredményesebb kenus, Vass Pista „K, mint Kolonics” címmel egy riportba oltott interjúval mutatta be a tinédzsert – aki pontosan tudta, hogy ez a harmadik róla készült cikk.

A rutinos riporter azért nyúlt ehhez a manapság szinte nem is létező műfajhoz, mert a fiatal kenus nem volt éppen bőbeszédű, s Vass úgy gondolta, ahhoz, hogy pontosabb legyen Kolóról a jellemrajz, nemcsak beszélteti hősét, vagy ahogyan a riporter fogalmazott, „egyetértően hallgatunk”, hanem egy-egy ecsetvonással – „olyan gazdaságos a mozgása, mint valami hétpróbás öreg rókáé” – eligazítja az olvasót az élete első felnőttbajnokságán induló kenussal kapcsolatban. Az írást hivatalból is el kellett olvasom még kéziratban – a kellett szó persze itt erős túlzás –, aztán megkérdeztem a szerzőt, tényleg akkora tehetségnek tartja Kolót, mint ahogy a cikkből „lejön”? „Istenadta tehetség” – jött a válasz.

 

Ez a történet jutott eszembe ott, Prágában, meg egy véletlen találkozás. A kajak-kenu válogatott a téli alapozás során a rendőrezred uszodájában edzett, a versenyzők leúszott kilométerekben rótták le a napi penzumot, ami után a sportolók be-beültek a szaunába. Egyszer hárman voltunk bent, Ludasi Róbert, a már olimpiai bajnok Koló és én. Szóba elegyedtünk, mondtam, hol dolgozom, jót nevettek, hogy akkor mindent kihallgatok, mire megjegyeztem: „No, abból, amit Koló mondott, nem lesz pletyka.” Mire Ludasi így replikázott: „Az biztos!” Koló helyett a tettei beszéltek. Olyannyira, hogy halálra melózta magát.

Aztán itthon lassan megemésztettem a megemészthetetlent. Már csak azt a kérdést tettem fel magamnak: ki viszi tovább a tüzet? Abba szinte biztos voltam, hogy Kozmann György végül elindul az olimpián – ahogyan meg is tette, s Kiss Tamással az oldalán bronzérmes lett.

Valakinek az emléke annyira él közöttünk, amennyire meg tudjuk őrizni a szürke hétköznapokon – legalább meg-megtorpanva egy percre, hogy emlékét felidézzük. Az ünnepnapokon ezzel nincs is baj, mert a szegedi Mol kajak-kenu világkupán rendeztek először Kolonics György emlékfutamot C–1-ben, abban a számban, amelyben Koló egyéniben olimpiai bajnok lett. Egy másik olimpiai aranyérmes, Vajda Attila nyerte a futamot, s valami olyasmit mondott, hogy amíg versenyez, addig Koló emléke nem vész a feledésbe.

Abban, hogy Koló emlékét a továbbiakban is megőrizzük, segíthet a Kolonics Alapítvány, amely támogatja a fiatal, tehetséges kenusokat – éppen a szürke hétköznapokon. Hogy aztán valamelyikükből nagy egyéniség váljon, mint amilyen Koló volt, akiről Vass István azt is írta: „első pillantásra aligha veszik fel rakodónak a Nagyvásártelepre”.

ÍGY ÁPOLJÁK KOLONICS EMLÉKÉT

Az évfordulón több helyen is emlékeznek Kolóra, délelőtt 10 órakor Békésszentandráson felavatják a Kolonics-emlékművet, Kolonics, a sportlegenda címmel kiállítást szervez a Kolonics György Alapítvány az egy esztendeje tragikus hirtelenséggel elhunyt kétszeres olimpiai bajnok kenus emlékére, valamint fáklyás emlékevezést is szerveznek a Dunán. A hivatalos találkozó este hétkor van a Csepeli Kajak-Kenu Egyesület vízitelepén.

 

„Nem hallottátok Dózsa György hírét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga a tűz; úgy vigyázzatok!”

Petőfi Sándor: A nép nevében című verséből idéztem e sorokat, talán több szurkoló nevében is.

A versbeli Dózsa lehetne akár Mezey, az izzó vastrón maga a kispad, s idővel választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy a szakember szellemisége tűzként lobog-e tovább a magyar labdarúgás egyelőre kietlen pusztaságában, hogy a tűz fénye egyszer majd beragyogja futballunk egét.

De térjünk vissza a földre, most a kispadnak nevezett izzó vastrón a biztos. Minden tiszta, arról van szó, hogy az FC Fehérvár honlapját idézve a „nemzetközi labdarúgásban megfellebbezhetetlen tekintélynek örvendő” szakember nap mint nap edzőként méreti meg magát egy olyan közegben, amelyben csak az eredmény számít.

Nem érdekes, hogy hol és ki voltál tíz, húsz, de még öt évvel ezelőtt is, hanem az a fontos, hogyan teljesítesz ma.

Ebből a szempontból csak örülhetünk Mezey György szerepvállalásának, egyszerűbben fogalmazva, meglátjuk, mit ér az elmélet a gyakorlatban. Nagyon profán példával élve, most meg kell enni, amit maga főz, nem lehet minden és mindenki felett álló szakács, aki csak receptkönyvet ír, de a főztje ehetetlen, megengedve azt, hogy szakmai fortélyokat tekintve nem mindenki egyformán jó az elméletben és a gyakorlatban – ugyanakkor azt is tudni kell, a nehézvíz papíron csupán képlet, míg az atomreaktorban az energia előállításához szükséges láncreakcióban nélkülözhetetlen vegyület.      

Nagy kérdés, hogy lesz-e energia, mert ha nem, akkor izzó vastrónon őt elégetétek, s nem lehet úgy folytatni, hogy szellemét a tűz nem égeté meg. Nemcsak megégeté, hanem elégeté…

Lothar Matthäus nem lesz az FC Fehérvár edzője, ez a hetek óta tartó szappanopera utolsó taktusa. A 150-szeres válogatott úgy játszadozott a fehérvári vezetőkkel, mint macska a gombolyaggal. Matthäus ezt megteheti ott, ahol nem edzői kvalitásai miatt számítanak rá elsősorban, ahol nem a taktikai utasításai a fontosak, hanem az általa és körülötte „gerjesztett” marketingtevékenység, amelynek segítségével a klub kapcsán mindenről szó esik – más kérdés, hogy a szakma továbbra is elsikkadhat. Hangsúlyozom, Lothar annyira ment el ebben a történetben, amennyire megengedték neki. A fehérvári szurkolóknak – akik Matthäusról szóló korábbi írásomért gyakorlatilag száműztek – azonban azt üzenem: a német szakember távolmaradása nem pótolhatatlan veszteség. Igaz, nem nő számottevően a nézőszám, nem ugrik meg a focisuliba vágyó gyerekek száma, talán annyi reklám sem lesz a pálya körül, mint amennyit Matthäus érkezésével reméltek. S beszélni sem úgy fognak az egyesületről, hogy az FC Fehérvár, ahol Matthäus dolgozik, hanem úgy, hogy az a klub, amelyet lóvá tett. Mert megtehette.

Matthäus korábbi csapata, a Bayern München az FC Hollywood becenevet kapta, mert az együttes körüli felhajtás időnként már-már felülmúlja a filmvilág fővárosában hepciáskodó sztárok körüli hisztériát. Noha Matthäus nem, Hollywood most Magyarországra költözött, úgy 60 kilométernyire a fővárostól. S mielőtt az a vád érné a sajtót, hogy belehajszolta a történetbe fehérvári klubot, jó, ha kronológiailag tisztázzuk: a hír, hogy Matthäus az FC Fehérvár edzője lesz, azután reppent fel, hogy dr. Mezey György szakmai igazgató a külföldi (és magyar) edzőkre vonatkozó ominózus megjegyzése elhangzott. Azt gondoltuk, ezután csupán pénz kérdése, hogy Lothar lesz az edző, amikor pedig Felcsútra is ellátogatott, Hollywoodban kompótot bontottak…

Magamban egy ködös novemberi napra taksáltam az aranylabdás távozását, a hivatalos verzió szerint a vezetőség és a szakember közötti kommunikáció megromlását tippeltem hivatkozási alapul. Úgy látszik, a kommunikáció most sem volt tökéletes, Lothar úgy ment, hogy nem is érkezett meg. S azért gondoljunk bele, ilyen forgatókönyvet csak Hollywoodban írnak: a főhősnek nem is kell idejönnie ahhoz, hogy menjen. Arra pedig gondolni sem merek, hogy egy jó ügyvéddel a szóbeli megegyezésre hivatkozva szép summát ki lehetne vasalni a hollywoodiakból arra hivatkozva, hogy a tényként közölt forgatókönyv más, zsírosabb kontraktustól ütötte el Matthäust. Igaz, ez esetben a szóbeli szerződések megkötésekor hangoztatott gentlemen's agreement kifejezésből az első tag értelmezhetetlenné válik...

De mi lesz a csapattal? Megnyugtatok mindenkit: semmi különös. Nem igazolnak az együtteshez azok a futballisták, akik azt nyilatkozták, hogy egy ilyen híres szakemberrel élmény lesz a közös munka. Viszont egy fiatal, ambiciózus szakember már kéznél van, Bódog Tamásnak hívják, eredetileg tolmácsnak hívták, de ezt nem kell szégyellni, José Mourinho is így kezdte Bobby Robson mellett. Az egykori pécsi futballista megfordult az NB I-ben, a Bundesligában, edzősködött Németországban. Igaz, a szakzsargonból kölcsönzött kifejezéssel élve még nem bizonyított sehol, de ezt értelmezhetjük úgy is, hogy tiszta lappal indul.

S nem mellékesen tud németül. Hátha…

Az offshore-filozófia a futballban is működik.

A Nemzeti Sport híre szerint az MTK U19-es bajnokcsapatából nyolc magyar tehetség erősítheti az 1899-ben alapított, jelenleg harmadik ligás Oldham Athletic tartalékegyüttesét. A művelethez adva van az eddig is alkalmazott stratégia: fejlődni márpedig csak külföldön lehet, a mostani U19-esek angol kohóban edződjenek, nem mellékesen menedzserek szeme előtt, akik mazsolázhatnak a legjobbak közül. Ám az eddigi tendenciát figyelve nem a fejlődés az elsődleges cél, hanem az üzlet. A korábban Várszegi Gábor tulajdonos, mára háttérbe húzódó üzletember vállalkozásaiként is aposztrofálható Sándor Károly Labdarúgó-akadémia és az MTK szimbiózisa egyfelől a brit klub érdekeit szolgálja az „új gyarmatosítás” filozófiája szerint: a kintihez képest minél olcsóbban lehessen munkaerőhöz jutni. Másrészt a magyar partner sem jár rosszul, mert 16 éves kor felett a FIFA szabályzatának értelmében az új klub képzési kártalanítás címén évi 75 ezer eurót (21 millió forint) fizet a nevelőegyesületnek. Feltételezett esetünkben az MTK-nak.

A terv szervesen illeszkedik abba a vonulatba, amellyel a Magyar Nemzet (Ijesztősen tömeges kivándorlás, 2009. február 14.) is foglalkozott: 2007-ben és 2008-ban 110 huszonegy éven aluli magyar futballista szerződött külföldre. S noha ebbe a számba a közép- és alsó kategóriás együttesekhez távozó labdarúgók is beletartoznak, a szám megdöbbentő – ehhez jön most csaknem egy csapatra való MTK-s.

Gazdasági szintünknek megfelelően fogjuk fel úgy, hogy az unió gyarmatállamaként tengődünk, az ifjú futballisták és szüleik – akik be vannak etetve, hogy gyermekük akár a Premiershipben is játszhat – „Csak el innen!”-vágya érthető, s ha ehhez az angol életformához illő magasabb életszínvonal társul, továbbá a nevelőegyesületnek képzési kártalanítás címén szép summa jár, ergo hagyjuk elszipkázni a tehetségeinket, kiszivattyúzzák őket az országból.

Az MTK csupán fedőnév, egyetlen funkciója, hogy a profi szerződést adja, ami után a külföldi klub tejel. Más feladatra a mély és erős társadalmi gyökerű, 1888-ban alapított, a magyar sportéletben meghatározó szerepet játszó egyesület futballnak nevezett szakosztálya jelenleg alkalmatlan. A stadion amortizált, bajnoki meccseken a négyjegyű nézőszám olyan ritka, mint a fehér holló, ami nem csoda, mert kihez lehessen kötődni, ha évről évre kicserélődik a csapat? Ahogyan a kék-fehérek egykori játékosa, Illés Béla fogalmazott: „Közönség nélkül nincs értelme ennek a csodálatos játéknak. Ha az MTK sorozatban nyerné meg a bajnokságokat, akkor sem lennének tizenkétezren a Hungária körúton (…), de még ötezren sem.” (Ahol az edzőnek mindig igaza van, NS, 2009. június 21.) Márpedig a klub egykori ikonja nem vádolható MTK-ellenességgel.      

Az 1994 novemberében a klubhoz kerülő Várszegi Gábor nevével fémjelzett tulajdonosi kör jóval hamarabb rájött arra, amit Illés megfogalmazott. A tulaj anyagi áldozatot kívánó, ám a racionalitás határát át nem lépő támogatása ellenére az MTK nem jutott fel a Bajnokok Ligája főtáblájára, s idővel Várszegiék nem a szívükre, hanem az eszükre hallgattak: az anyaegyesület ésszerű működtetése (értsd: megélhetési szint) mellett 2001-ben létrehozták az MTK-utánpótlásképzőt, a Sándor Károly Labdarúgó-akadémiát. A klub futballszakosztályát működtető gazdasági társaság pedig ha nem is klasszikus értelemben véve, de filozófiáját tekintve offshore cégként működik tovább.

Az üzletben ne keressük az érzelmeket, de az azért mégiscsak furcsa, hogy az utánpótlásképzés égisze alatt futó hadműveletnek kézzelfogható eredménye nincs. Egyfelől persze nem is lehet, mert egy akadémia kevés, nyolc év pedig rövid idő az átfogó szakmai megújuláshoz, másfelől azért egy, az U19-es válogatottal – MTK-sokkal (is) a főszerepben – elért Eb-bronzérem azért kevés.

Jó lenne most azt írni, hogy az Oldhamhez készülő nyolcak megváltják majd a magyar labdarúgást, de valljuk be, míg a futball a közösségi érzést erősítő csapatjáték, addig a játékoseladás egyéni sportág. S hiába hiába kap mindkettőben főszerepet a játékos, a kettő nem ugyanaz.

Lothar Matthäus újra Magyarországon. A válogatottnál gyakorlatilag megbukó szakember most Fehérváron próbálkozik.

Berzi Sándor, a klub ügyvezetője kedd este a fejét csóválva kommentálta a közszolgálati televízió sporthíreiben a Nemzeti Sport értesülését, hogy a német tréner a klubhoz igazol, szerdán egy internetes portálon pedig azt mondta, nem kell félreérteni dr. Mezey György szavait a külföldi és magyar edzőkkel kapcsolatban.

Nos, nincs itt mit magyarázni, Lothar külföldi, a magyar edzőképzés apostola pedig nem merte megkockáztatni, hogy volt tanítványai közül üljön valaki a kispadra.

Már ez is pikáns helyzet – milyen lehetett a mester, ha nincsen alkalmas tanítvány? –, de ne ragadjunk le ilyen apróságoknál.

Alighanem Lothar ismét késésben van: a világ valaha élt egyik legjobb vagy – kinek-kinek tetszés szerint – leghasznosabb játékosa újra azt erőlteti, amiről még sem ő maga, sem más nem bizonyosodott meg, nem derült ki róla, hogy jó edző vagy sem…

Szövetségi kapitánysága idején sem azzal hallgattatták el a kétkedőket, hogy majd nálunk megmutatja, hanem azzal a tódítással, hogy a magyar futballnak éppen arra van szüksége, hogy egy ilyen ikon üljön a válogatott kispadján.

Sorolták az érveket: népszerű, olyanokat is megnyer a labdarúgásnak, akik korábban nem is hallottak a sportágról; futballhoz nem konyító hölgyek mondták kézszorítása után, hogy nem mosnak kezet; a média még azt is remélte tőle, hogy hirdetési bevételeket generál. Szinte senki sem tette fel a kérdést, hogy más közegből érkezik szilárd halmazállapotúnak egyáltalán nem nevezhető futballunkba.

A körítés volt a lényeg, a marketing, a kommunikáció. „Magyar hangja”, Pellady Péter azt sulykolta belénk, érezzük megtiszteltetésnek, hogy Lothar nálunk koptatja a kispadot. Két dolgot valóban az egykori világsztár javára írhattunk: menedzsmentje világhírű csapatokat hozott el kis hazánkba – igaz, az üzletkötői jutalék nem maradt a kasszában, másrészt szponzorokat közvetített a szövetséghez. A válogatott teljesítményének ismeretében még az is vélelmezhető volt, a kapitányság csupán fedő vagy, ha jobban tetszik, melléktevékenység az üzleti tranzakciók lebonyolításához. Vibrált körülötte a levegő, de sajnos nem úgy, ahogyan játékoskorában – inkább a sallangok tekintetében volt főszereplő.

Kommunikációból volt bőven, a szakma háttérbe szorult.

Távozásakor talán még azok is fellélegeztek, akik szerződtetését korábban erőltették, tárgyilagosan egyetlen következtetés volt levonható: a vízen ő sem tud járni. Plusz egy földhöz ragadtabb konklúziót is levonhattunk: ha külföldi edző kell, akkor még véletlenül se Matthäus-típusúra essen a választás.

Azt azért ne feltételezzük, hogy Fehérváron ezt ne tudnák a kenyerük javát a magyar futballból kihasító vezetők. Csak éppen megint nem elsősorban a szakmán van a hangsúly, hanem a kommunikáción. Külföldi befektetőről szól a fáma, Matthäus neve mindig és mindenütt márka. Még az is előfordulhat, hogy a Sóstói Stadionban felmegy a nézőszám, netán még hirdetők is érkeznek. Ám félő, hogy a lényeg, a futball elsikkad.

A kereszténységet felvevő István király nyughelyének városában azt is jól tudják, hogy a vízen járás nem földi halandó kiváltsága. Illetve lehet vízen járni, de akkor már jégnek hívják. Az pedig már merőben más halmazállapot. Szilárd, amire lehet építkezni. Nem Matthäus kell, hanem halmazállapot-változás.     

Thury Gábor