Nyilván el kell fogadni Mocsai Lajos szövetségi kapitány értékelését, amelynek egyik mondata így szól: „Jelentősen előrébb léptünk a legutóbbi Európa-bajnoksághoz képest.” Hogy aztán ez a nyolcadik hely siker-e vagy kudarc – erre mondják, megítélés kérdése.

Arról is lehet vitatkozni, hogy az olimpia évében mennyire „részeredmény” a kontinensbajnokságon elért helyezés. Londonba csak az Eb-első jut ki, ha a franciák nyertek volna, akkor a velük döntőző válogatott. (Elméletileg még az is benne volt a pakliban, hogy a középdöntőből a francia és a magyar válogatott jut tovább, végül a döntőben ismét találkozik egymással, de aztán felébredtünk…)

A magyar csapat – sok más erős együttessel ellentétben – már az Eb előtt kivívta az olimpiai selejtezős helyet, ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan ott is leszünk Londonban. Ennek ismeretében felvetődik a kérdés, lehet-e, kell-e kétszer is csúcsformába hozni a válogatottat, amely a legerősebb európai csapatokhoz képest sokszor meglepő módon és váratlanul visszaesett. Ha az Eb-n jól végzünk, de nem sikerül az olimpiai selejtező, egy ország zokog, ebből a szempontból így jobb: a tulajdonképpen akár a papírformát jelentő nyolcadik hely után kellő óvatossággal, de bizakodva várjuk az olimpiai kvalifikációt.

Az Eb-csoportkörből bravúr volt három ponttal továbbjutni, ezután még az elődöntő lehetősége is ott volt, még úgy is, hogy kalkulálható volt a visszaesés. Hiába volt a válogatott jó mentális állapotban, a játékosok Izland és Szlovénia ellen is vonszolták magukat, a horvátok elleni mérkőzés pedig több szempontból sem mérvadó: az ellenfélnek jól jött az elődöntő előtt az edzőmeccs, mi meg görcsöltünk rendesen. Sokan mondták, így nagyobb az esélyünk a győzelemre, de lehet, hogy ha a horvátok nem tét nélkül játszanak, más a helyzet, még az ellenfél egyébként kiváló harci szellemét ismerve is.

Nem feltételezhető, hogy ez a válogatott nem tett meg mindent a sikerért, s az sem, hogy kapitális szakmai hiba történt volna. Szakmailag még az is kalkulálható, hogy a kiszipolyozó csoportmeccsek után törvényszerű volt a visszaesés. Az azonban fájó – és elgondolkodtató –, hogy két verhető csapat ellen léptünk szögbe, ezzel az elődöntő úszott el.

Férfikézilabdában az Eb minden világversenynél erősebb, ehhez képest vb-ken, olimpiákon gyengébb a mezőny. Mégis feltűnő volt a fizikai visszaesés. Az Izland elleni vereség után kimondottan dühös voltam Császár Gáborra, aki részben a besavasodást emlegette a vereség egyik okaként. Haragudtam az egyébként jóval átlag felett teljesítő játékosra: kikapunk egy verhető csapattól, ő meg jön a savasodással. Aztán a szlovénok elleni vánszorgás láttán már én mondtam, hogy besavasodtunk… Az is nehezen értelmezhető, ahogyan kapusaink védtek, mint ahogyan a védekezésben elkövetett hibákra sincsen magyarázat. Ezt tetézi, hogy Mocsai Lajos néhány kiélezett helyzetben nem állt a helyzet magaslatán. Bár a szerkesztőség akol melegéből ez fennhéjázónak tűnhet.

Mindenre van persze magyarázat: az ellenfelek többsége csúcsbajnokságokban játszik, nagyobb a merítés lehetősége, ergo vastagabb a krém. Ez mind igaz, de nem feltétlenül. Ám ha a besavasodás minden bajok okozója, akkor nem az edzéselmélettel, hanem a regenerációval lehet a gond. Nem felmentve a csapatot és a szakmai stábot: de lehet, hogy ebben a tekintetben vagyunk a legjobban lemaradva? S ha az ember elolvassa Kucsera Gábor a Nemzeti Sportban (2012. január 25., 15. oldal) a Red-Bull salzburgi diagnosztikai és edzőközpontjában tett látogatásáról írtakat: „Megláttam micsoda űr tátong a nyugati és a magyar sportorvosi háttér között, és ez bizony riasztó. De ez nem a magyar sportorvosokat minősíti, inkább az ország helyzetét mutatja.” De akkor mi van a Szerbiával? Hazai pályán, nemzeti érzéstől fűtve messzire el lehet jutni. Vagy ők el sem fáradnak?

Az olimpiai selejtezőben három meccs vár ránk. Annyi, mint az Eb csoportkörében. Elvileg ennyit kibírunk. De jó lenne az elvieket a gyakorlatban is beváltani. Mert az Eb-középdöntőbe vitt pontok alapján elvileg elődöntősök lehettünk volna. Aztán besavasodtunk…

Mintha a szurkolók sem tudták volna, hányadán állnak ezzel a magyar válogatottal. A 0–0-ra végződő magyar–finn második félidejében egyre gyakrabban hallatszott fütty a csapat játékát látva, a mérkőzés végén pedig egyértelműen kifütyülték a válogatottat.

Majd kis idő elteltével taps köszöntötte az együttest, amelynek tagjai „viszontköszönték”.

Nagyon egyszerűen értelmezve a helyzetet, a fütty a finnek elleni produkciónak szólt, a taps pedig az Eb-selejtezőben nyújtott teljesítményért. Érdekes dolog ez: kedden még úgy engedtük ki a pályára a csapatot, hogy meglesz a 21 pont; mintha mindenki előre besöpörte volna a győzelmet, amely már csak szépségtapasz, mert lám, gonosz a világ, hiába gyűjtöttünk ennyit, mégis kiestünk.

Minden nagyon szép és jó volt egészen a mérkőzésig, amely úgy hiányzott, mint púp a hátunkra. A meccset megelőző mosoly a 90 perc alatt fokozatosan vicsorrá torzult. Mert ezt a meccset hozni kellett volna, csak éppen Finnország nekünk már a rágós falat kategória, s hiába rágcsáltuk az első félidőben, nem puhult meg. A félidőbeli –„ha így folytatjuk, egy helyzet csak bemegy” – happy hangulat görcsbe rándult, aztán az lett, ami. Noha a meccs előtti sematikus nyilatkozatok már kvázi a vb-selejtezőre felkészülés egyik állomásaként („megyünk előre a megkezdett úton”) aposztrofálták a magyar–finnt, a második félidőben már látszott, minden kezdet nehéz, pláne úgy, hogy be sem fejeztük az előzőt. Még jó, hogy nem kaptunk ki...

Mert mit is vár a szurkoló egy hazai meccstől? Nem az jut eszébe, hogy Helsinkiben milyen nehezen nyertünk, hanem az, ha már ott is győztünk, itthon milyen könnyen fogunk. Egy nyamvadt gól elég lett volna, hogy egy fütty se hangozzék fel. De ebből a döntetlenből kell tanulni: elsősorban azt, hogy legközelebb az ilyen meccseket hogyan lehet megnyerni. A szurkoló valahogy nem érezte, hogy a csapat a falon is átmegy. Akár egy nyamvadt gólért. Pedig a játékosok biztos, hogy akartak.

Sokan gondolhatták úgy, a pénzükért nem kaptak eleget, s ezzel nehéz vitába szállni. A füttyszó azt jelentette, nem szolgálták meg a pénzüket, márpedig azért mentek ki, hogy magyar győzelmet lássanak. Hogy azt ne mondjam, a piacgazdaság érzelmi síkon volt mérhető. Egy szerethető csapat kapott füttyöt, majd tapsot. Képletesen szólva elküldték a játékosokat kukoricáért, hogy arra térdepeljenek, aztán amikor azok erre felkészültek, megsimogatták a fejüket, hogy nincs is olyan nagy baj. A szurkolók gesztusát fogjuk fel amolyan végszónak, a tanulság pedig legyen ennyi: az adott helyzetben meg kell felelni. Futballnyelvre lefordítva, legalább egy helyzetet ki kell használni. Mert egy nyamvadt gól sok mindent eldönt.

Ausztriában kezdődik a kézilabda Eb, különösebb tétje nincsen, illetve, dehogynem, nagyon is van! Mégis azt írom, ha kiesik a csapat, akkor sincsen tragédia, a végső cél, a londoni olimpiai részvétel még nem vész el. Talán jobb is, hogy a 16 csapatos Eb még nem kvalifikál Londonra, Csoknyai István szövetségi kapitány első világversenyén összerázódhat a csapat Nagy László nélkül, s a torna után választ kaphatunk arra is, az átlövő hiányzása (m)ennyire hangsúlyos kérdés?

A papírforma szerint a francia, spanyol, cseh, magyar csoportból a cseheket megverve juthatunk a középdöntőbe, ez önmagában azt is jelenti, hogy a 2011-es vb-re az oda-visszavágós selejtező előtt könnyebb ellenfelet kapunk, a világbajnoki részvétel elérhető. Ha válogatottunk az utolsó helyen végez csoportjában, akkor erős csapatot kaphat a vb-selejtezőn. A 12 csapatos olimpiai tornán a kontinensbajnokok mellett biztos induló a házigazda angol csapat, továbbá a 2011-es világbajnok. A vb-2., 3., és 4. helyezett olimpiai selejtezőtorna rendezője lehet, ezekhez rendelik a vb-5., 6., 7. csapatokat, és csoportonként az első két helyezett mehet Londonba. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jövőre legalább vb-hetedikeknek kellene lennünk, amire nagyobb esély van, mint a mostani Eb-n hetedik helyen végezni (Ausztriában egyébként az 5-6. helyért játszanak, a további sorrendet megállapítják). Aztán persze nem ritkák a speciális helyzetek, vegyük például a 2007-es vb-t, amelyen 8. lett Izland, ez mégis selejtezőtornát ért, kijutott Pekingbe (ott ezüstérmes lett), míg a 9. magyar válogatott nem selejtezhetett – más kérdés, hogy a vb-középdöntőben éppenséggel legyőztük Csehországot.

A versenykiírásra nem kell mérget venni, a nemzetközi szövetség, az IHF honlapján úgy szerepel ez a verzió, mint valószínűsíthető lebonyolítási szisztéma.

A tavalyi vb-n a Hajdu János szövetségi kapitánnyal 6. magyar csapatból a jó nevek közül mindössze Nagy László és Mocsai Tamás esett ki, utóbbi hiányzása előbbi távolmaradásának a következménye is, mert úgy gondolta, hogy a világklasszis jobbátlövő helyén több lehetőséghez jut. Lemondása a válogatottságról azért is adott pikáns értelmezést a tényeknek, mert édesapja, Mocsai Lajos a válogatott gerincét alkotó Veszprémben főnöke a szövetségi kapitány Csoknyainak, ketten akár egy kávé mellett is beszélgethettek volna a Mocsai fiú sorsáról, ehelyett Lajos lépten-nyomon azt hangoztatta, fia van annyira felnőtt, hogy ne szoruljon apja segítségére, s maga döntsön. Erre mondják, minden szó igaz, mégis én azt mondom, hogy kommunikációs zavar a javából.

Ami azt illeti, Nagy Lászlótól inkább elvártuk volna, hogy maga döntsön, de Laci lebegtette, lebegteti döntését. A közelgő Eb előtt a szövetség mintegy erre válaszul bekeményített, a 2009. december elsejével ultimátumot szabott a játékosnak, aztán a vezetőség rájött, nincs értelme keménykedni. Azon elmélkedni, hogy a szinte „életfogytiglan” barcelonai szerződéssel bíró Lacinak „mindhalálig” a magyar válogatottban kell játszania, vagy spanyollá (is) vedlik – lévén az egyén szabadságát toleráljuk –, nem ezen írás tárgya.

Végül is profitálhatunk ebből a helyzetből. Előtérbe kerülhetnek olyanok, akik Nagy szereplése mellett kevesebb lehetőséget kaptak volna, továbbá bővülhet a taktikai repertoár, elvégre nem lehet azzal a tudattal játszani, hogy a végén majd Laci bedobja... Ahogy írom, egyre inkább belelkesülök, igen, ez kimondottan jó nekünk, ha már így adódott, ki kell használni, aztán tudatosul bennem, mi lenne, ha ő is játszana, fele olyan jól, mint amennyi jót az utóbbi időben boldog-boldogtalan elmondott róla. De inkább azt kívánom, nélküle is szerepeljünk jól. Olyannyira jól, hogy azzal az érzéssel jöjjünk le a pályáról, nélküle is vagyunk olyan jók, hogy vele se lettünk volna jobbak.

A többit az élet megoldja.