Nehéz okosnak lenni, mert a vereségért nem adnak pontot, de a magyar futball jelenlegi helyzetében nem szégyen két góllal kikapni Amszterdamban. Ha ironikusan fogalmaznék, azon kellene keseregni, miért nem sikerült pontot szereznünk, de ha a budapesti eredményt vesszük figyelembe, ne legyünk telhetetlenek.

Nem a pénteki 0–4 okozott csalódást, hanem a mutatott játék, pontosabban az akarati tényezők hiánya. Kedd este ez éppen fordítva volt. Volt tartásunk, e nélkül nem lehet eredményt elérni – ha az eredményt nem is számokban mérjük.

Lehet azt mondani, hogy a hollandok nagyképűek voltak, de azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy pénteken minden összejött az ellenfélnek, mi pedig nem tudtunk ezzel mit kezdeni.

Annál viszont nincs elkeserítőbb, mint hitehagyott futballistákat látni a nemzeti mezben.

Jó, hogy ezen a téren kiköszörültük a csorbát. Ilyen hozzáállással könnyebb tudomásul venni, hogy a játéknak vannak vesztesei, s válogatottunk a magyar futball jelenlegi helyzetéből fakadóan inkább az utóbbiak közé tartozik. A labdarúgás közösségformáló erejéről számtalan tanulmány született, saját viselkedésünkön érezzük, mennyire azonosulunk egy csapattal.

Mikor arcpirító egy vereség, s mikor mondjuk azt, nem baj, menni kell tovább. Most nyugodt szívvel választhatjuk az utóbbit. Fel lehet tenni a kérdést, miért ilyen kétarcú a válogatott, de a győzelem utáni pillanatok nem a szakmai elemzésről szólnak. Hitet kell meríteni, a következő selejtezőig a hétköznapok nehézségei közepette a kedd estét felidézni. Jó lenne győzelmeknek örülni, de a forgatókönyvet nem csak mi írjuk.

Illetve, egyelőre inkább belevesznek minket, hogy izgalmasabb legyen a történet. Ami kedden nem végződött happy enddel, de azért elmondhatjuk, állva haltunk meg, mint a fák. Jobb lenne győzelemnek, netán egy pontnak örülni, de más a viszonyítási alap.

Ma még...

A pénteki magyar–holland meccsből azt a következtetést vonhatjuk le, annak ellenére, hogy a labda gömbölyű, nem történhet meg bármi. Azaz tízből egyszer sincs esélyünk a pontszerzésre.

Ez a felismerés persze nem forradalmi, viszont futballunkkal kapcsolatban egyre inkább igaz. Régebben el lehetett csípni egy-egy pontot a legjobbaktól is, manapság ez csak akkor képzelhető el, ha szó szerint szögbe lép az ellenfél. Mind a tizenegy... A látványsportágak közül kosárlabdában és jégkorongban szinte mindig beigazolódik a papírforma, kézilabdában  van némi esély a meglepetésre.

Még a játék jellegéből fakadóan talán futballban volt a legnagyobb sansz a tudásbeli különbség időleges eltüntetésére, ám erre is egyre kevesebb lehetőség nyílik. De akkor mi az, ami eredmények számít egy szuperklasszis ellenféllel szemben? Pontosabban eredményről ne beszéljünk, inkább elvárásról.

Ha az ember higgadtan nézte a pénteki magyar–hollandot, rövid időn belül szembesült a tényekkel: a fizikai paraméterek tekintetében nincsen esélyünk. Ezek elsődleges tényezők, s nyugodtan soroljuk ide a technikai felkészültséget, amelyről régebben azt mondtuk: ha erőben, gyorsaságban nem is, de technikai téren felvettük a versenyt az ellenféllel. Ez sem volt igaz, mert más lassú mozdulattal átvenni a labdát, passzolni, s megint más a jobbak ritmusában.

De jó volt ezt a megengedő mondatot odaszúrni, mintegy felmentésként, hogy azért a technikásnak mondott magyar labdarúgás legalább ebből a szempontból ne veszítse el a renoméját. Elvesztette... A technika fogalma is átalakult: életszerűtlen lassú tempóban trükközni a labdával, amikor a legjobbak már kozmikus sebességen futballoznak. Tehát rendben – illetve dehogy is van rendben –, ennyit tudunk.

Van azonban a játéknak néhány olyan eleme, amellyel ha győzni nem is lehet, de legalább befolyásolhatja a szurkolók viszonyát a vereséghez. Mert bárki bármit mond, a pénteki csapaton nem látszott az akarás – lehet persze, hogy akartak, csak éppen nem jött le –, s a vereséget ez tette igazán bántóvá, nem a négygólos különbség.

A látottak alapján az amszterdami mérkőzés előtt csak egy vigaszunk lehet, a mondás, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (Némi gonoszkodással persze ezt árnyalhatjuk, hogy csapataink ebben a tekintetben tudnak rendhagyót produkálni.) Nem lehet azt mondani, hogy az akarás vagy az elszántság csökkenti a tudásbeli különbséget, de már ott tartunk, hogy ez a 0–4 nem lett volna olyan fájó, ha...

Ha játékosaink úgy léptek volna oda, hogy legalább kis fejtörést okozzanak az ellenfélnek. Felmerülhet persze, hogy kerül ide a pénteki mérkőzés, amikor kedden a visszavágót játsszák!? Nos, úgy, hogy két egymást követő meccs viszonylatában legalábbis, ne lépjünk ugyanabba a folyóba.

Ha ez így lesz, a méretes zakót is könnyebb (el)viselni. Mert ugyan a két válogatott közti különbség tükrözi a két ország labdarúgása közti differenciát, legalább mentalitásban ne legyen szakadéknyi a távolság.

A magyar–holland mérkőzéssel kapcsolatban mostanában elhangzik az a felütés, hogy tíz mérkőzésből kilencet a hollandok nyernének, de ez az az egy, amelyen mi pontot szerezhetünk. Helytálló-e a megállapítás, szabad-e e mögé a jól hangzó mondat mögé bújva várni a meccset, amelyről – a média sugallatára is – maguk a játékosok is elhiszik, hogy ez az az egy? Ironikusabban: ha egyáltalán van egy, ez lesz az az egy?

Hát nem tudom. Én legalábbis nehezen igazodom ehhez a mondathoz. Igaz, régebben nem is kellett. A mexikói vb – jó, ennek is nyáron már negyed százada – előtt egy ilyen mondat értelmezhetetlen volt, mert a magyar válogatott a hazai meccsein minimum 50 százalékos győzelmi eséllyel vette fel a küzdelmet. De hagyjuk, azok az idők elmúltak, a mai fiataloknak semmiféle futballsikerélménye nincs (na jó, kevés), ahogyan csökkent az eredményesség, úgy terjedt el a szerethető csapat elnevezés, amely a kommunikációs szakértők szerint nyilván rendkívül pozitív minősítés, csak éppen a futballhoz nincsen semmi köze. De nem baj, elvégre virtuális világban élünk.

Mi most mégis a tízből azt az egyet várjuk – meg hogy legyenek a fiúk szerethetőek. Rájöttem: nem azért nem jó korosabbnak lenni, mert az eleve rossz, hanem azért, mert aki korosabb, annak a magyar futballban legalábbis, van viszonyítási alapja.

A másik oldalról még nehezebb megközelíteni egy ilyen találkozót. Mert úgy azért nem lehet kifutni a pályára, hogy ússzuk meg egy tisztes vereséggel. Az is nonszensz, ha egy válogatott nem lát fikarcnyi esélyt sem a továbbjutására vagy az adott meccsen legalább egy pontra. Képzeljék el azt is, micsoda visszhangot váltott volna ki a selejtezők előtt, hogy mi most a harmadik helyet célozzuk meg. A labdarúgás világában kisebbnek mondott nemzeteknél egy ilyen nyilatkozat a realitást tükrözi, de a magyar ember még mindig azt hiszi, hogy (futballban is) fentről lefelé kell nézni a világot, még akkor is, ha tudja, helyünknél fogva éppen fordítva illene. Illúziókat kergetünk, de mi már csak ilyenek vagyunk. De ne nézzem meg a mérkőzést, mondván úgyis kikapunk? Mert azért ne feledjük, a hollandok a tavalyi vb ezüstérmesei, aktuálisan a világ második legjobb csapata az övék. Egy ilyen ellenfélre nem lehet rárontani, mert az életveszélyes. De ez még nem zárja ki, hogy ne a pontszerzés reményével játszunk. Mert lehet, hogy nem szerzünk, de ne legyünk kishitűek.

Most nem mondom azt, hogy örülnék, ha a magyar válogatott szoros mérkőzésen vereséget szenvedne, de ha úgy kapunk ki, hogy felvállaljuk önmagunkat, akkor legalább elmondhatjuk, már közvetlenül a világ elitjéhez tartozó együttes sem vehet minket félvállról. Király Gábor a Nemzeti Sport szerdai számában fején találta a szöget a vele készült interjúban: „A kérdés ezúttal az lesz, mi hogyan lépünk fel, csak reagálunk-e a megmozdulásaikra, vagy magunk is merünk kezdeményezni.” Azért kopiztam ide a kapus szavait, mert teljesen fedik az általam elvártakat. Nincs benne győzelmi kényszer, sem annak rögzítése, hogy gyengébbek vagyunk. Pusztán egy vágyat tartalmaz, amely ha ténnyé nemesül, akkor...

Akkor a tízből ez a meccs lehet az az egy.

S majd elfelejtettem: szerethető lesz a csapat. Ha már most nem az.