Mintha a szurkolók sem tudták volna, hányadán állnak ezzel a magyar válogatottal. A 0–0-ra végződő magyar–finn második félidejében egyre gyakrabban hallatszott fütty a csapat játékát látva, a mérkőzés végén pedig egyértelműen kifütyülték a válogatottat.

Majd kis idő elteltével taps köszöntötte az együttest, amelynek tagjai „viszontköszönték”.

Nagyon egyszerűen értelmezve a helyzetet, a fütty a finnek elleni produkciónak szólt, a taps pedig az Eb-selejtezőben nyújtott teljesítményért. Érdekes dolog ez: kedden még úgy engedtük ki a pályára a csapatot, hogy meglesz a 21 pont; mintha mindenki előre besöpörte volna a győzelmet, amely már csak szépségtapasz, mert lám, gonosz a világ, hiába gyűjtöttünk ennyit, mégis kiestünk.

Minden nagyon szép és jó volt egészen a mérkőzésig, amely úgy hiányzott, mint púp a hátunkra. A meccset megelőző mosoly a 90 perc alatt fokozatosan vicsorrá torzult. Mert ezt a meccset hozni kellett volna, csak éppen Finnország nekünk már a rágós falat kategória, s hiába rágcsáltuk az első félidőben, nem puhult meg. A félidőbeli –„ha így folytatjuk, egy helyzet csak bemegy” – happy hangulat görcsbe rándult, aztán az lett, ami. Noha a meccs előtti sematikus nyilatkozatok már kvázi a vb-selejtezőre felkészülés egyik állomásaként („megyünk előre a megkezdett úton”) aposztrofálták a magyar–finnt, a második félidőben már látszott, minden kezdet nehéz, pláne úgy, hogy be sem fejeztük az előzőt. Még jó, hogy nem kaptunk ki...

Mert mit is vár a szurkoló egy hazai meccstől? Nem az jut eszébe, hogy Helsinkiben milyen nehezen nyertünk, hanem az, ha már ott is győztünk, itthon milyen könnyen fogunk. Egy nyamvadt gól elég lett volna, hogy egy fütty se hangozzék fel. De ebből a döntetlenből kell tanulni: elsősorban azt, hogy legközelebb az ilyen meccseket hogyan lehet megnyerni. A szurkoló valahogy nem érezte, hogy a csapat a falon is átmegy. Akár egy nyamvadt gólért. Pedig a játékosok biztos, hogy akartak.

Sokan gondolhatták úgy, a pénzükért nem kaptak eleget, s ezzel nehéz vitába szállni. A füttyszó azt jelentette, nem szolgálták meg a pénzüket, márpedig azért mentek ki, hogy magyar győzelmet lássanak. Hogy azt ne mondjam, a piacgazdaság érzelmi síkon volt mérhető. Egy szerethető csapat kapott füttyöt, majd tapsot. Képletesen szólva elküldték a játékosokat kukoricáért, hogy arra térdepeljenek, aztán amikor azok erre felkészültek, megsimogatták a fejüket, hogy nincs is olyan nagy baj. A szurkolók gesztusát fogjuk fel amolyan végszónak, a tanulság pedig legyen ennyi: az adott helyzetben meg kell felelni. Futballnyelvre lefordítva, legalább egy helyzetet ki kell használni. Mert egy nyamvadt gól sok mindent eldönt.

Azt lassan megszoktuk, hogy a környező országokban a futball színvonala magasabb, mint nálunk, azt pedig lassan meg kell szoknunk, hogy már a jelentős futballesemények rendezéséről is lemaradunk. Ebben is megelőztek minket: a 2012-es Európa-liga-döntőt Bukarestben rendezik, a 2013-as Szuperkupa sorsa pedig Prágában dől el.

Noha a közelmúltban – az osztrákokkal és a horvátokkal közös (sikertelen) Eb-rendezésre pályázást követően – történtek erőtlen próbálkozások, hogy rangosabb futballeseménynek adjunk otthont, a törekvések csupán a vágyakozás szintjén maradtak. („De jó lenne BL-döntőt rendezni!”) A nekibuzdulás rögtön lelohadt, mivel nincsen rendezésre alkalmas stadionunk – mint ahogyan lassan az is szégyenszámba megy, hogy a nemzetközi kupában induló csapataink megfelelő létesítmény híján hazai meccseiket is gyakran idegen pályán játsszák.

Irigykedhetünk most Bukarestre és Prágára, utóbbi város rendezése nem is meglepetés, Csehország presztízse az Európai Unióban jóval nagyobb, mint a többi egykori szocialista országé. S noha ezzel még nem hullott volna a cseh szövetség ölébe a rendezési jog, a presztízs az UEFA-nál is számít. Valamiféle rosszul értelmezett nemzeti büszkeség okán hihetjük csak azt, hogy ha mi pályázunk valamire, azt az illetékesek komolyan is veszik – mi pedig értetlenül vesszük tudomásul, ha lenulláznak, s ehhez fals magyarázatokat gyártunk, lásd a sikertelen Eb-pályázatok utáni magyarázkodás.

Noha egy stadiont gyorsabban fel lehet építeni, mint egy ország futballját teljes keresztmetszetében fejleszteni, csupán az Újpest, a Videoton és a Győr mondhat magáénak hazai mércével mérve korszerű otthont, de nemzetközi kupadöntő rendezése az említett létesítményekben sem jöhet szóba. Most, hogy az október 11-i magyar–finn Eb-selejtező másnapján elkezdődik a Puskás Ferenc Stadion bontása, s egy új létesítmény felhúzása, még az is megtörténhet, hogy Budapest hamarabb lesz nemzetközi kupadöntő színhelye, mint hogy a magyar válogatott kijut Eb-re vagy vb-re. A Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnál elkülönítettek 500 millió forintot erre a célra, tehát a munkálatok nem csak verbálisan kezdődhetnek meg. Budapesten csupán az új létesítmény lehet versenyképes, az FTC 1974-ben átadott stadionja igencsak lelakott. Az 1999 és 2001 között átépített Megyeri úti létesítmény befogadóképessége (13 501) erősen behatárolja a lehetőségeket.

Megpecsételődött tehát a jó öreg Puskás Ferenc Stadion (leánykori nevén Népstadion) sorsa. Az 1953-ban átadott létesítmény a maga korában betöltötte szerepét, de hiába toldozták-foltozták, ma már nem felel meg a statikai követelményeknek, s esztétikailag sem „trendi”.

Noha jócskán változott a világ, meggyőződésem, ha jó futball lenne Magyarországon, kis túlzással senkit sem érdekelne, milyen lepukkantak a hazai stadionok. Persze manapság a korszerűtlen pályákra, rossz futballra képtelenség kicsalogatni a nézőket, de ha van minőség, a körülményeken könnyebb átlépni. Sosem felejtem el, a hatvanas-hetvenes években a Népstadion rangadói, válogatott meccsei előtt a szoborparkban, nem éppen emberléptékű „műalkotások” között melegítettek a csapatok. De kit érdekelt ez! Még ma is érzem az orromban a bemelegítő kenőcs édeskés-csípős szagát, a fű illatát, magam előtt látom a tőlem karnyújtásnyira gimnasztikázó futballistákat, akiket senki sem pocskondiázott. Már hallatszott a szurkolók moraja (igen, akkoriban telt házas meccsek voltak), aztán jöhetett a játék.

A régi szép idők elmúltak, ezt az időszakot visszaidézni lehet, visszacsinálni nem. A korszak egészét tekintve talán jobb is, de nehéz azzal szembesülni, hogy mindent szinte a nulláról kell kezdeni.

Mert egyelőre se futballunk, se stadionunk.

Dzsudzsák Balázs nem érti a felé irányuló gyűlöletet, amelyet átigazolása kivált.

Pedig ez – nevezzük éppenséggel gyűlöletnek – a szeretet jele is, meg azé, hogy a szurkolók úgy érzik, Dzsudzsák elvesz tőlük valamit.

Azt is írhatnám, a magyarok mindannyian féltik a játékost, de kicsit mérgesek is rá. Nem gyűlölet ez, nem is irigység. Az átlagdrukkerek ugyanis értelmezni sem tudják, mit jelent egymilliárd forint évente, már csak azért sem, mert örülnek, ha évi másfél milliót látnak...

Az is kiderül persze, hogy a magyar ember zsigereiben mennyire ott van a futball, meg az is, mennyire más az álmok világa, mint a valóság.

A valóság az, hogy ennyi pénzért Dzsudzsák csak a Mahacskalának kellett. Baráti társaságokban vagy a közösségi portálokon most Dzsudzsit szidják, már-már úgy, mintha elvett volna valamit az őt „gyűlölőktől". Pedig nem ismerjük a szerződés részleteit, még az is lehet, hogy futballistánknak szűk volt a mozgástere, ezt a körülményt kompenzálja az évi egymilliárd zsebpénz.

Csakhogy a szurkolók értékrendjükben máshová képzelték a támadót, a Juventusba, a Liverpoolba, uram bocsá' még a Real Madrid is felmerült. Előre örültek, végre sztárcsapatban láthatnak egy magyar futballistát, aki ne adj Isten, góljával dönt el egy rangadót valamelyik elitbajnokságban.

A zsigereikben vágyták ezt, ehelyett Dzsudzsák a Mahacskalához igazol. Úgy érzik, becsapta őket. Az olasz vagy a spanyol élvonal helyett mostantól az orosz bajnokikat kell vizslatni, hogy Dzsudzsák-gólt lássanak.

Ennél még a holland első osztály bizony néha unalmas meccsei is jobb komfortérzetet adtak. Igen, a szurkolók komfortérzetét is bántja a dagesztáni szerződés.

A szurkoló azért dühös a játékosra, mert a jól bejáratott bajnokságok világa helyett ismeretlen terepre kényszeríti. A féltésben pedig leginkább az lehet a fő motívum, hogy a válogatottat mennyire érinti Dzsudzsák Moszkvába költözése. Mert ugyan mindenki azt szajkózza, hogy az orosz bajnokság jobb, mint a holland, de abban biztosak lehettünk, hogy Eindhovenből a csatár általában jó formában érkezett a nemzeti csapathoz, s ez még akkor is igaz volt, ha Dzsudzsiból a válogatott mérkőzéseken nem mindig jött ki, ami benne volt.

Azért nem írtam, hogy ami benne van, mert az eindhoveni lét múlt időbe kerül, a jövőt viszont nem ismerjük. Leegyszerűsítve, nem történik más, csupán egy magyar futballista Oroszországba igazol. Az őt szeretők nem így képzelték, ő meg valószínűleg azzal nyugtatja magát, hogy jól játszani mindenütt lehet, sőt kell is.

Baj csak akkor van, ha ez nem jön össze. A játékos még csak elvan  valahogy, miközben a tartalékok kenyerét eszi, mesés jövedelme vigasztalja. Csak a szurkolóknak lesz hiányérzete. De nagyon.

Úgyhogy egyelőre csak bizakodhatunk. Dagesztán – jó lesz tán...

Nehéz okosnak lenni, mert a vereségért nem adnak pontot, de a magyar futball jelenlegi helyzetében nem szégyen két góllal kikapni Amszterdamban. Ha ironikusan fogalmaznék, azon kellene keseregni, miért nem sikerült pontot szereznünk, de ha a budapesti eredményt vesszük figyelembe, ne legyünk telhetetlenek.

Nem a pénteki 0–4 okozott csalódást, hanem a mutatott játék, pontosabban az akarati tényezők hiánya. Kedd este ez éppen fordítva volt. Volt tartásunk, e nélkül nem lehet eredményt elérni – ha az eredményt nem is számokban mérjük.

Lehet azt mondani, hogy a hollandok nagyképűek voltak, de azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy pénteken minden összejött az ellenfélnek, mi pedig nem tudtunk ezzel mit kezdeni.

Annál viszont nincs elkeserítőbb, mint hitehagyott futballistákat látni a nemzeti mezben.

Jó, hogy ezen a téren kiköszörültük a csorbát. Ilyen hozzáállással könnyebb tudomásul venni, hogy a játéknak vannak vesztesei, s válogatottunk a magyar futball jelenlegi helyzetéből fakadóan inkább az utóbbiak közé tartozik. A labdarúgás közösségformáló erejéről számtalan tanulmány született, saját viselkedésünkön érezzük, mennyire azonosulunk egy csapattal.

Mikor arcpirító egy vereség, s mikor mondjuk azt, nem baj, menni kell tovább. Most nyugodt szívvel választhatjuk az utóbbit. Fel lehet tenni a kérdést, miért ilyen kétarcú a válogatott, de a győzelem utáni pillanatok nem a szakmai elemzésről szólnak. Hitet kell meríteni, a következő selejtezőig a hétköznapok nehézségei közepette a kedd estét felidézni. Jó lenne győzelmeknek örülni, de a forgatókönyvet nem csak mi írjuk.

Illetve, egyelőre inkább belevesznek minket, hogy izgalmasabb legyen a történet. Ami kedden nem végződött happy enddel, de azért elmondhatjuk, állva haltunk meg, mint a fák. Jobb lenne győzelemnek, netán egy pontnak örülni, de más a viszonyítási alap.

Ma még...

A pénteki magyar–holland meccsből azt a következtetést vonhatjuk le, annak ellenére, hogy a labda gömbölyű, nem történhet meg bármi. Azaz tízből egyszer sincs esélyünk a pontszerzésre.

Ez a felismerés persze nem forradalmi, viszont futballunkkal kapcsolatban egyre inkább igaz. Régebben el lehetett csípni egy-egy pontot a legjobbaktól is, manapság ez csak akkor képzelhető el, ha szó szerint szögbe lép az ellenfél. Mind a tizenegy... A látványsportágak közül kosárlabdában és jégkorongban szinte mindig beigazolódik a papírforma, kézilabdában  van némi esély a meglepetésre.

Még a játék jellegéből fakadóan talán futballban volt a legnagyobb sansz a tudásbeli különbség időleges eltüntetésére, ám erre is egyre kevesebb lehetőség nyílik. De akkor mi az, ami eredmények számít egy szuperklasszis ellenféllel szemben? Pontosabban eredményről ne beszéljünk, inkább elvárásról.

Ha az ember higgadtan nézte a pénteki magyar–hollandot, rövid időn belül szembesült a tényekkel: a fizikai paraméterek tekintetében nincsen esélyünk. Ezek elsődleges tényezők, s nyugodtan soroljuk ide a technikai felkészültséget, amelyről régebben azt mondtuk: ha erőben, gyorsaságban nem is, de technikai téren felvettük a versenyt az ellenféllel. Ez sem volt igaz, mert más lassú mozdulattal átvenni a labdát, passzolni, s megint más a jobbak ritmusában.

De jó volt ezt a megengedő mondatot odaszúrni, mintegy felmentésként, hogy azért a technikásnak mondott magyar labdarúgás legalább ebből a szempontból ne veszítse el a renoméját. Elvesztette... A technika fogalma is átalakult: életszerűtlen lassú tempóban trükközni a labdával, amikor a legjobbak már kozmikus sebességen futballoznak. Tehát rendben – illetve dehogy is van rendben –, ennyit tudunk.

Van azonban a játéknak néhány olyan eleme, amellyel ha győzni nem is lehet, de legalább befolyásolhatja a szurkolók viszonyát a vereséghez. Mert bárki bármit mond, a pénteki csapaton nem látszott az akarás – lehet persze, hogy akartak, csak éppen nem jött le –, s a vereséget ez tette igazán bántóvá, nem a négygólos különbség.

A látottak alapján az amszterdami mérkőzés előtt csak egy vigaszunk lehet, a mondás, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (Némi gonoszkodással persze ezt árnyalhatjuk, hogy csapataink ebben a tekintetben tudnak rendhagyót produkálni.) Nem lehet azt mondani, hogy az akarás vagy az elszántság csökkenti a tudásbeli különbséget, de már ott tartunk, hogy ez a 0–4 nem lett volna olyan fájó, ha...

Ha játékosaink úgy léptek volna oda, hogy legalább kis fejtörést okozzanak az ellenfélnek. Felmerülhet persze, hogy kerül ide a pénteki mérkőzés, amikor kedden a visszavágót játsszák!? Nos, úgy, hogy két egymást követő meccs viszonylatában legalábbis, ne lépjünk ugyanabba a folyóba.

Ha ez így lesz, a méretes zakót is könnyebb (el)viselni. Mert ugyan a két válogatott közti különbség tükrözi a két ország labdarúgása közti differenciát, legalább mentalitásban ne legyen szakadéknyi a távolság.

A magyar–holland mérkőzéssel kapcsolatban mostanában elhangzik az a felütés, hogy tíz mérkőzésből kilencet a hollandok nyernének, de ez az az egy, amelyen mi pontot szerezhetünk. Helytálló-e a megállapítás, szabad-e e mögé a jól hangzó mondat mögé bújva várni a meccset, amelyről – a média sugallatára is – maguk a játékosok is elhiszik, hogy ez az az egy? Ironikusabban: ha egyáltalán van egy, ez lesz az az egy?

Hát nem tudom. Én legalábbis nehezen igazodom ehhez a mondathoz. Igaz, régebben nem is kellett. A mexikói vb – jó, ennek is nyáron már negyed százada – előtt egy ilyen mondat értelmezhetetlen volt, mert a magyar válogatott a hazai meccsein minimum 50 százalékos győzelmi eséllyel vette fel a küzdelmet. De hagyjuk, azok az idők elmúltak, a mai fiataloknak semmiféle futballsikerélménye nincs (na jó, kevés), ahogyan csökkent az eredményesség, úgy terjedt el a szerethető csapat elnevezés, amely a kommunikációs szakértők szerint nyilván rendkívül pozitív minősítés, csak éppen a futballhoz nincsen semmi köze. De nem baj, elvégre virtuális világban élünk.

Mi most mégis a tízből azt az egyet várjuk – meg hogy legyenek a fiúk szerethetőek. Rájöttem: nem azért nem jó korosabbnak lenni, mert az eleve rossz, hanem azért, mert aki korosabb, annak a magyar futballban legalábbis, van viszonyítási alapja.

A másik oldalról még nehezebb megközelíteni egy ilyen találkozót. Mert úgy azért nem lehet kifutni a pályára, hogy ússzuk meg egy tisztes vereséggel. Az is nonszensz, ha egy válogatott nem lát fikarcnyi esélyt sem a továbbjutására vagy az adott meccsen legalább egy pontra. Képzeljék el azt is, micsoda visszhangot váltott volna ki a selejtezők előtt, hogy mi most a harmadik helyet célozzuk meg. A labdarúgás világában kisebbnek mondott nemzeteknél egy ilyen nyilatkozat a realitást tükrözi, de a magyar ember még mindig azt hiszi, hogy (futballban is) fentről lefelé kell nézni a világot, még akkor is, ha tudja, helyünknél fogva éppen fordítva illene. Illúziókat kergetünk, de mi már csak ilyenek vagyunk. De ne nézzem meg a mérkőzést, mondván úgyis kikapunk? Mert azért ne feledjük, a hollandok a tavalyi vb ezüstérmesei, aktuálisan a világ második legjobb csapata az övék. Egy ilyen ellenfélre nem lehet rárontani, mert az életveszélyes. De ez még nem zárja ki, hogy ne a pontszerzés reményével játszunk. Mert lehet, hogy nem szerzünk, de ne legyünk kishitűek.

Most nem mondom azt, hogy örülnék, ha a magyar válogatott szoros mérkőzésen vereséget szenvedne, de ha úgy kapunk ki, hogy felvállaljuk önmagunkat, akkor legalább elmondhatjuk, már közvetlenül a világ elitjéhez tartozó együttes sem vehet minket félvállról. Király Gábor a Nemzeti Sport szerdai számában fején találta a szöget a vele készült interjúban: „A kérdés ezúttal az lesz, mi hogyan lépünk fel, csak reagálunk-e a megmozdulásaikra, vagy magunk is merünk kezdeményezni.” Azért kopiztam ide a kapus szavait, mert teljesen fedik az általam elvártakat. Nincs benne győzelmi kényszer, sem annak rögzítése, hogy gyengébbek vagyunk. Pusztán egy vágyat tartalmaz, amely ha ténnyé nemesül, akkor...

Akkor a tízből ez a meccs lehet az az egy.

S majd elfelejtettem: szerethető lesz a csapat. Ha már most nem az.