Nyilván el kell fogadni Mocsai Lajos szövetségi kapitány értékelését, amelynek egyik mondata így szól: „Jelentősen előrébb léptünk a legutóbbi Európa-bajnoksághoz képest.” Hogy aztán ez a nyolcadik hely siker-e vagy kudarc – erre mondják, megítélés kérdése.

Arról is lehet vitatkozni, hogy az olimpia évében mennyire „részeredmény” a kontinensbajnokságon elért helyezés. Londonba csak az Eb-első jut ki, ha a franciák nyertek volna, akkor a velük döntőző válogatott. (Elméletileg még az is benne volt a pakliban, hogy a középdöntőből a francia és a magyar válogatott jut tovább, végül a döntőben ismét találkozik egymással, de aztán felébredtünk…)

A magyar csapat – sok más erős együttessel ellentétben – már az Eb előtt kivívta az olimpiai selejtezős helyet, ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan ott is leszünk Londonban. Ennek ismeretében felvetődik a kérdés, lehet-e, kell-e kétszer is csúcsformába hozni a válogatottat, amely a legerősebb európai csapatokhoz képest sokszor meglepő módon és váratlanul visszaesett. Ha az Eb-n jól végzünk, de nem sikerül az olimpiai selejtező, egy ország zokog, ebből a szempontból így jobb: a tulajdonképpen akár a papírformát jelentő nyolcadik hely után kellő óvatossággal, de bizakodva várjuk az olimpiai kvalifikációt.

Az Eb-csoportkörből bravúr volt három ponttal továbbjutni, ezután még az elődöntő lehetősége is ott volt, még úgy is, hogy kalkulálható volt a visszaesés. Hiába volt a válogatott jó mentális állapotban, a játékosok Izland és Szlovénia ellen is vonszolták magukat, a horvátok elleni mérkőzés pedig több szempontból sem mérvadó: az ellenfélnek jól jött az elődöntő előtt az edzőmeccs, mi meg görcsöltünk rendesen. Sokan mondták, így nagyobb az esélyünk a győzelemre, de lehet, hogy ha a horvátok nem tét nélkül játszanak, más a helyzet, még az ellenfél egyébként kiváló harci szellemét ismerve is.

Nem feltételezhető, hogy ez a válogatott nem tett meg mindent a sikerért, s az sem, hogy kapitális szakmai hiba történt volna. Szakmailag még az is kalkulálható, hogy a kiszipolyozó csoportmeccsek után törvényszerű volt a visszaesés. Az azonban fájó – és elgondolkodtató –, hogy két verhető csapat ellen léptünk szögbe, ezzel az elődöntő úszott el.

Férfikézilabdában az Eb minden világversenynél erősebb, ehhez képest vb-ken, olimpiákon gyengébb a mezőny. Mégis feltűnő volt a fizikai visszaesés. Az Izland elleni vereség után kimondottan dühös voltam Császár Gáborra, aki részben a besavasodást emlegette a vereség egyik okaként. Haragudtam az egyébként jóval átlag felett teljesítő játékosra: kikapunk egy verhető csapattól, ő meg jön a savasodással. Aztán a szlovénok elleni vánszorgás láttán már én mondtam, hogy besavasodtunk… Az is nehezen értelmezhető, ahogyan kapusaink védtek, mint ahogyan a védekezésben elkövetett hibákra sincsen magyarázat. Ezt tetézi, hogy Mocsai Lajos néhány kiélezett helyzetben nem állt a helyzet magaslatán. Bár a szerkesztőség akol melegéből ez fennhéjázónak tűnhet.

Mindenre van persze magyarázat: az ellenfelek többsége csúcsbajnokságokban játszik, nagyobb a merítés lehetősége, ergo vastagabb a krém. Ez mind igaz, de nem feltétlenül. Ám ha a besavasodás minden bajok okozója, akkor nem az edzéselmélettel, hanem a regenerációval lehet a gond. Nem felmentve a csapatot és a szakmai stábot: de lehet, hogy ebben a tekintetben vagyunk a legjobban lemaradva? S ha az ember elolvassa Kucsera Gábor a Nemzeti Sportban (2012. január 25., 15. oldal) a Red-Bull salzburgi diagnosztikai és edzőközpontjában tett látogatásáról írtakat: „Megláttam micsoda űr tátong a nyugati és a magyar sportorvosi háttér között, és ez bizony riasztó. De ez nem a magyar sportorvosokat minősíti, inkább az ország helyzetét mutatja.” De akkor mi van a Szerbiával? Hazai pályán, nemzeti érzéstől fűtve messzire el lehet jutni. Vagy ők el sem fáradnak?

Az olimpiai selejtezőben három meccs vár ránk. Annyi, mint az Eb csoportkörében. Elvileg ennyit kibírunk. De jó lenne az elvieket a gyakorlatban is beváltani. Mert az Eb-középdöntőbe vitt pontok alapján elvileg elődöntősök lehettünk volna. Aztán besavasodtunk…

Karl Erik Böhn kinevezése kapcsán egyet tudunk bizton, a döntéshozók részéről kellett hozzá bátorság, a többi majd elválik. Vegyük először a pozitívumot: a magyar női kézilabdázás éppen leszakadóban van a világ élvonalától, de a folyamat a válogatott szintjén még megfordítható. Mert a sportág nem tart ott, ahol a futball, a labdarúgóként híres, ám edzőként középszerű múlttal bíró Lothar Matthäus és Erwin Koeman sem tudott sokat segíteni, nehéz a magyar közegbe olyan edzőt hozni, aki idomul is, meg nem is hozzá. De nem folytatom, mert ez nem foci.

Sem a szakmai, sem a morális válság nem olyan mély, mint a legnépszerűbb sportágban.

De mélyül. Böhn ugyan meghozhatja azt, amiért külföldi edzőt szokás szerződtetni, nevezetesen más kultúrát ültet egy hagyományaira építő, de önmagától megújulni képtelen közegbe, új impulzust adva egy jobb eredményekre képes, de az ahhoz
vezető utat rendre eltévesztő közösségnek. Tehát a női kézilabda-válogatott presztízse jóval a magyar futballválogatott felett áll, ami pedig Böhn szakmai múltját illeti, Matthäust és Koemant is kenterbe veri, legalábbis világhírű csapat edzője volt. Van rá esély, hogy a norvég Magyarországon is megtalálja a siker kulcsát.

S hogy mégis miért beszélek válságról? Mert ha jobban belegondolunk, Böhn kinevezése a kézilabdázásban dolgozók bizalomvesztése.

Leginkább egymás iránt.

Márpedig ennél rosszabb nincsen.

Az edzőbizottság a magyar jelöltek (Hajdu János, Kovács Péter) mellett foglalt állást, Kenyeres József kijelentette, alulértékelték a magyar edzői kart, Köstner Vilmos fogalmazott a legtalálóbban, amikor azt mondta, hiába lenne Magyarországon a legjobb dzsúdóedző, Japánba kerülve nem őt választanák szövetségi kapitánynak.

A pletykák szerint Vetési Iván szövetségi elnöknél Böhn prioritást élvezett, az elnökség nagy része – a tagság mandátuma hamarosan lejár – akár megfelelési kényszerből is eszerint szavaz(hat)ott. Bizonyíték nincsen rá, de miért ne lehetne így? Ahogyan arra sincsen bizonyíték, hogy a Győrbe igazoló Heidi Löke nem kérte-e korábban a klub vezetőségét, ha lehet, idővel gyermeke apjának is – aki az első körben bébiszitternek érkezett – szerezzenek állást. Két fizetésből mégis csak könnyebb... A győriek pedig lobbiztak, hogy Konkoly Csaba vezetőedző feje felett ne lógjon amolyan Damoklész-kardként Böhn győri jelenléte, s a norvégot gyorsan a kapitányjelöltek közé tuszkolták, hátha. Hogy Böhn nem csak cumival és csörgőkkel érkezett, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Nemzeti Sportban (augusztus 31., 11. oldal) megjelent információ szerint érdekében hetekig agilisan lobbizott egy ügynökség.

De kanyarodjunk vissza a bizalomvesztéshez. Fogadjuk el, hogy volt olyan elnökségi tag, akinek sem Hajdu, sem Kovács nem felelt meg, de ha más magyar edző nevével is találkozik, nem Böhnre szavaz. Ha a kézilabda-társadalom prominens szereplői úgy akarták volna, azt mondják: „Ácsi! Kovács és Hajdu nem kell, de Böhn se! Legyen mondjuk Németh András vagy Zsiga Gyula.” Utóbbi két név bárkiével behelyettesíthető, ha pedig akarunk valakit, azt bárhonnan ki lehet vásárolni. Már persze ha van rá szándék. A tények ismeretében nem volt. Hogy aztán Kovács és Hajdu patikamérlegen kimért szakmai érvek alapján találtatott könnyűnek a tisztségre vagy csupán pillanatnyi érdek (lásd fentebb) szorították a háttérbe őket, ma már kideríthetetlen. Az viszont kideríthető, hogy a magyarok egymásba vetett bizalmát, hitét egy eredetileg bébiszitternek érkező, amúgy nem rossz szakember alaposan megrendíti. Amolyan nevető harmadik, csak hogy a másik kettő ne legyen kapitány. Ennél nagyobb szégyen nincsen. Más kérdés, hogy a Böhn-Löke család és az elnökségi tagok önös érdekérvényesítéséből a válogatott is profitálhat.

De ez ebben az összefüggésben részletkérdés.

THURY GÁBOR

Laci nem jön a szlovénok ellen, most már a szövetség dolga lenne kimondani, hogy egyetlen válogatott meccsre se jöjjön, legfeljebb nézőként, de Magyarországon az ilyen és ehhez hasonló helyzetek nem az elvek alapján tisztázódnak, a szituációkat a szükség oldja meg. Mert ha elvekhez ragaszkodunk, akkor Nagy Lászlónak nincs helye a magyar válogatottban. Ha pedig a válogatott nem lesz olyan acélos, mint reméljük, és az átlövő nem húzta még fel a spanyol nemzeti csapat mezét, valaki majd csak meginog: hú, de nagy szükség lenne Lacira!

Az összetartozás napja előtt pikírten jegyzem meg, hogy ez a Laci gyerek nem halad a trenddel, most, amikor édes hazája szívébe fogadná, de hagyjuk ezt a magyar kérdést, ő most sérült, kívánjunk neki jobbulást.

A szövetségnek viszont illene állást foglalnia – a válogatott teljesítményétől függetlenül. Az eddigi kommunikációs technika szerint Laci tematizálta a közbeszédet, „nem döntöttem, pihenek, sérült vagyok”, és ezekhez hasonló megcáfolhatatlan tényekkel, amire a szövetség toleránsan reagált.

Azonban eljött az idő, amikor nemet kell mondani, mert itt van egy közösség, amelyik a következő feladatra készül. S meglehet, ennek a közösségnek szakmai szempontból szüksége lenne Nagy Lászlóra, nem biztos, hogy morális oldalról erősíti az együttest. Adott esetben egy csapat erejét megsokszorozza az a tudat, hogy gyengébb, de nincsenek kiváltságosok, mindenkire ugyanazok a feltételek vonatkoznak.

Ha bárki más látja, hogy Nagy Laci ezt megteheti, jogot formál arra, hogy ő is megtehesse – vagy legalábbis megpróbálja, ha nem is ugyanezt, de valami olyasmit, ami az ő érdekeit helyezi a csapaté elé. A toleranciára hivatkozva továbbra is lehetne maszatolni, de a képlet egyszerű: Nagy László nem játszik a vb-selejtezőn, ergo nem segíti a magyar válogatottat abban, hogy kvalifikálhassa magát az olimpiára. Ebből az aspektusból teljesen lényegtelen, hogy más nemzeti csapatot segít-e vagy sem. Csak valakinek végre nagy levegőt kellene vennie a szövetségben. A visszatartó erő nem kicsi: morális döntést kell hozni egy „objektív” okokra hivatkozó játékos esetében.

Nosza!

Thury Gábor

Ausztriában kezdődik a kézilabda Eb, különösebb tétje nincsen, illetve, dehogynem, nagyon is van! Mégis azt írom, ha kiesik a csapat, akkor sincsen tragédia, a végső cél, a londoni olimpiai részvétel még nem vész el. Talán jobb is, hogy a 16 csapatos Eb még nem kvalifikál Londonra, Csoknyai István szövetségi kapitány első világversenyén összerázódhat a csapat Nagy László nélkül, s a torna után választ kaphatunk arra is, az átlövő hiányzása (m)ennyire hangsúlyos kérdés?

A papírforma szerint a francia, spanyol, cseh, magyar csoportból a cseheket megverve juthatunk a középdöntőbe, ez önmagában azt is jelenti, hogy a 2011-es vb-re az oda-visszavágós selejtező előtt könnyebb ellenfelet kapunk, a világbajnoki részvétel elérhető. Ha válogatottunk az utolsó helyen végez csoportjában, akkor erős csapatot kaphat a vb-selejtezőn. A 12 csapatos olimpiai tornán a kontinensbajnokok mellett biztos induló a házigazda angol csapat, továbbá a 2011-es világbajnok. A vb-2., 3., és 4. helyezett olimpiai selejtezőtorna rendezője lehet, ezekhez rendelik a vb-5., 6., 7. csapatokat, és csoportonként az első két helyezett mehet Londonba. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jövőre legalább vb-hetedikeknek kellene lennünk, amire nagyobb esély van, mint a mostani Eb-n hetedik helyen végezni (Ausztriában egyébként az 5-6. helyért játszanak, a további sorrendet megállapítják). Aztán persze nem ritkák a speciális helyzetek, vegyük például a 2007-es vb-t, amelyen 8. lett Izland, ez mégis selejtezőtornát ért, kijutott Pekingbe (ott ezüstérmes lett), míg a 9. magyar válogatott nem selejtezhetett – más kérdés, hogy a vb-középdöntőben éppenséggel legyőztük Csehországot.

A versenykiírásra nem kell mérget venni, a nemzetközi szövetség, az IHF honlapján úgy szerepel ez a verzió, mint valószínűsíthető lebonyolítási szisztéma.

A tavalyi vb-n a Hajdu János szövetségi kapitánnyal 6. magyar csapatból a jó nevek közül mindössze Nagy László és Mocsai Tamás esett ki, utóbbi hiányzása előbbi távolmaradásának a következménye is, mert úgy gondolta, hogy a világklasszis jobbátlövő helyén több lehetőséghez jut. Lemondása a válogatottságról azért is adott pikáns értelmezést a tényeknek, mert édesapja, Mocsai Lajos a válogatott gerincét alkotó Veszprémben főnöke a szövetségi kapitány Csoknyainak, ketten akár egy kávé mellett is beszélgethettek volna a Mocsai fiú sorsáról, ehelyett Lajos lépten-nyomon azt hangoztatta, fia van annyira felnőtt, hogy ne szoruljon apja segítségére, s maga döntsön. Erre mondják, minden szó igaz, mégis én azt mondom, hogy kommunikációs zavar a javából.

Ami azt illeti, Nagy Lászlótól inkább elvártuk volna, hogy maga döntsön, de Laci lebegtette, lebegteti döntését. A közelgő Eb előtt a szövetség mintegy erre válaszul bekeményített, a 2009. december elsejével ultimátumot szabott a játékosnak, aztán a vezetőség rájött, nincs értelme keménykedni. Azon elmélkedni, hogy a szinte „életfogytiglan” barcelonai szerződéssel bíró Lacinak „mindhalálig” a magyar válogatottban kell játszania, vagy spanyollá (is) vedlik – lévén az egyén szabadságát toleráljuk –, nem ezen írás tárgya.

Végül is profitálhatunk ebből a helyzetből. Előtérbe kerülhetnek olyanok, akik Nagy szereplése mellett kevesebb lehetőséget kaptak volna, továbbá bővülhet a taktikai repertoár, elvégre nem lehet azzal a tudattal játszani, hogy a végén majd Laci bedobja... Ahogy írom, egyre inkább belelkesülök, igen, ez kimondottan jó nekünk, ha már így adódott, ki kell használni, aztán tudatosul bennem, mi lenne, ha ő is játszana, fele olyan jól, mint amennyi jót az utóbbi időben boldog-boldogtalan elmondott róla. De inkább azt kívánom, nélküle is szerepeljünk jól. Olyannyira jól, hogy azzal az érzéssel jöjjünk le a pályáról, nélküle is vagyunk olyan jók, hogy vele se lettünk volna jobbak.

A többit az élet megoldja.