Elég furcsán érzem magam, ha a Dzsudzsák Balázzsal készült interjút olvasom (Nemzeti Sport 2012. január 13., 2–3. oldal: „Focizhatok, boldog vagyok").

A játékos a cikkben vissza-visszatér az Anzsihoz igazolásakor őt ért kritikákra, nem tagadja: „Elismerem, a nyáron történtek után elégtételt jelent számomra a moszkvai szerződés, úgy fest, a Jóisten is mellém állt." Ez a válasz a „károgóknak", ahogyan Dzsudzsi a korábbi lépését kritizálókat nevezi.

Akinek nem inge, ne vegye magára, tartja a mondás, nem is venném, csak éppen nem derül ki, kik a károgók? Azok, akik féltették a bizonytalan orosz kalandtól a legjobb magyar futballistát vagy azok a kommentelők, akik nem éppen irodalmi stílusban szóltak a történtekhez. Vagy netán azok, akik a magánéletében vájkáltak? Bár a társasági életben gyakran megforduló sportolónak időnként el kell viselnie azt a kényelmetlenséget, hogy néha az alsógatyájába néznek vagy barátnője bugyijába. Ha az ezzel a témával foglalkozókat érti károgókon, akkor pedig ne a sportnapilapon keresztül üzenjen nekik, hanem az arra nyitott hírportálo(ko)n.

A Nemzeti Sport 2011. június 10-i jegyzetében (2. oldal: Gyűlölet, szeretet) ezt írtam:

„Túlzás nélkül állítható, szinte az egész ország Dzsudzsák Balázs mahacskalai szerződésével foglalkozik, a véleményezők nem kímélik a játékost, akinek menedzsere, Vörösbaranyi József meg is jegyezte az nso.hu-n: Dzsudzsák Balázs nem érti, mi az oka a felé áradó gyűlöletnek. Ha hiszik, ha nem, ez – amit az érintett gyűlöletnek nevez – nem más, mint a szeretet, a féltés kifejezése, vegyítve némi dühvel, hogy nem az történik az ő Dzsudzsijukkal, amit elképzeltek, nevezetesen nem a Juventusban vagy a Real Madridban rúgja a labdát, hanem Dagesztánban. S hiába mondják a szakértők, Mahacskala gazdaságilag és szakmailag is maga a Kánaán, a szurkolók másként látják. De nem azért, mert gyűlölik Dzsudzsit vagy netán irigyek rá. Ellenkezőleg: ez a „gyűlölködés" a szeretetről szól. A szurkolók féltik a legjobb magyar játékost, ne tűnjön el az orosz tajgában, mert ezzel a magyar válogatott is rosszul járna. Sokan azzal vádolják a támadót, hogy döntését elsősorban a pénz befolyásolja. A hírek évi egymilliárd forint zsebpénzről szólnak, ez az összeg a hétköznapi szurkoló számára értelmezhetetlen – különben ennek a PSV-nél keresett cirka egynegyede is az volt, mert nem a kevéske pénzből lesz sok, hanem a sokból még több. Valahol a szurkoló nemzeti öntudatát is piszkálja a döntés, az nem lehet, hogy Dzsudzsi nem üti meg a sztárcsapatok szintjét. Egyetlen magyar sem kerülhet a legszűkebb elitbe? Pedig ez áll a legközelebb a valósághoz, csak ezzel éppenséggel nehéz szembenézni. A jelenlegi állás szerint az orosz klub fizeti a legtöbbet a magyar futballistáért, egészen pontosan ez azt jelenti, ennyi pénzért Dzsudzsák a Mahacskalának kellett. A szurkolók értelmezésében úgy pontosabb, „csak" a Mahacskalának. Azért a gyűlölettől ez messze áll, még ha a véleményalkotás stílusa meglehetősen érdes is. Ez inkább féltés.

S különben is: csak azt féltjük, akit szeretünk."

Eddig az írás, amellyel talán magam tisztáztam is a „károgás" vádja alól.

Ugyanakkor az orosz futball állapotát speciálisnak tartom, s Dzsudzsi maga sem tudja, milyen pontosan fogalmazott, amikor a vele készült interjúban a Jóistent is belevette mondandójába...

Ha valaki elolvassa Mitrovits Miklós „Az orosz foci múltja és jelene″ című tanulmányát, tulajdonképpen semmin sem lepődik meg. „A Putyin vezette új rendszerben, egy sajátos alku keretében, nem nyomoznak a gyanús körülmények között szerzett privatizációs dollármilliók eredete után, ha az illető nem vágyik politikai szerepre. Másfelől a kapcsolati tőkét és magas társadalmi státust jelent egy-egy klub vezetése Oroszországban is.″

Mindez már köztudott, azonban az is, hogy az anyagi jólét nem mindenütt párosul szakértelemmel. Ezért fordulhat az elő, hogy az Anzsinál hirtelen a homlokukra csaptak, mennyi ballábas játékosuk van, ezzel szinte egy időben a Dinamónál meg leesett a tantusz, hogy nekik meg épkézláb tulajdonképpen egy sincs, úgyhogy a pénz nem számított, Dzsudzsi, meg mehetett. Ha a Mitrovits-tanulmányból kiemelt mondatokat továbbgördítem, az sem zárható ki, hogy az alku része, a futball a pénzmosás fedőtevékenysége, amiből az is következhet, hogy két klubtulajdonos elszámolása játékosokban is történhet – már hogy neve legyen a gyereknek. (Hogy minden mennyire ment magától, azt jól példázza, hogy Balázs menedzsere, Vörösbaranyi József orosz vízum nélkül, itthonról vezényelte az ügyletet – bár az események kronológiájából kiderült, ment ez magától is.)

Dzsudzsák jobb csapathoz került, s hogy azért Balázs nem buta gyerek, azt jól bizonyítja az interjúban elpöttyentett mondat: „a budapesti tárgyalás végén azt kérték, hogy másnap adjak választ, de hogy őszinte legyek, az éjszaka nem forgolódtam az ágyamban, ugyanis hamar meghoztam a döntést.″ Az Anzsi elnevezésű, moszkvai székhelyű vándorcirkusz meg majdcsak ellesz valahogy Dzsudzsi nélkül, ha pedig a mahacskalai utca emberének érdekét nézzük, azon sem esik csorba, a magyar helyett kapnak valaki mást, ha az egyébként általam egyik legjobb orosz futballistának tartott Jurij Zsirkov nem jó nekik. Az átigazolásnak az érintett mellett Egervári Sándor örülhet a legjobban, mert a válogatott szövetségi kapitánya már pedzegette (Nemzeti Sport 2012. január 7., 3. oldal), minden szempontból mennyire szűk a mozgástere a válogatott légiósait illetően.

Mi várható most?

Egyelőre gyökeret kellene verni a Dinamóban. Még úgy is, hogy Bognár György, a Nemzeti Sport szakértője szerint az orosz bajnokság nem a magyar futballisták terepe. Bárcsak legyen Dzsudzsi a kivétel, de azokon a mondatokon lépjünk túl, hogy a Dinamo edzője, Szergej Szilkin nagy örömmel fogadta az érkezőt. Elvégre Gadzsi Gadzsijev (az Anzsi volt trénere) esetében is így volt, mi több, Huszti Szabolcs igazolására nem kisebb szakember bólintott, mint Dick Advocaat, de a holland sincs már a Zenit kispadján, ami viszont egyre jobban töri Huszti fenekét. Mert pénze ugyan van, de egy futballista mégiscsak a pályán érzi a legjobban magát.

Úgyhogy én igazán akkor leszek boldog, ha Dzsudzsák a Dinamo alapemberévé válik. Neki akkor lesz igaza.

Dr. Mezey György a Siófok elleni meccs után megsértődve vette tudomásul, hogy a Videoton szurkolótábora kimondta az igazságot szeretett csapatával kapcsolatban. A szakembernél a közlés formája verte ki a biztosítékot, a „gyenge” minősítést még egy nyomdafestéket nem tűrő szócska fokozta. Túlmenően azon, hogy az ominózus kijelentés ország-világ szeme láttára kétszer is elhangzott a nyilatkozatban, mintha elsikkadna a lényeg: a jelenlegi Videoton valóban gyengén muzsikál. Akik ennek okait firtatják, azok Mezey doktornál ellenségnek minősülnek – mint a Nemzeti Sport mérkőzésről tudósító munkatársai, akiknek kérdéseire is kurtán válaszolt.

Az az ember benyomása, mintha Mezey nem bírná elviselni a nyomást, pedig csapata az érdeklődés középpontjában áll. Érthető okokból, hiszen a szimpatizánsok azt figyelik, mire megy a kiemelten magas költségvetésből gazdálkodó klub, amelynek VIP-páholyában politikai és gazdasági életünk meghatározó szereplői gyakori vendégek. S ugyanezen tényezők azok, amelyek az ellendrukkerek figyelmét is az átlagosnál jobban felkeltik.

A Videoton – kis túlzással persze – azt igazol, akit akar, Garancsi István tulajdonos pénzéből futja azok megszerzésére, akiket nyilván Mezey György választ ki. Hogy szakmailag mennyire helytálló döntések ezek, annak lassan ki kell derülnie, mert azt azért Székesfehérváron sem hiszik el, hogy rosszkor jönnek a mérkőzések, ahogyan azt Mezey a Maribor elleni meccsről nyilatkozta, rátéve egy lapáttal, hogy a csapatával szembeni elvárásokat a sajtó korbácsolta fel. Nos, ha megfelelni nem is lehet az elvárásoknak, azokat legalább elfogadni illik. Nem az volt a baj a Videotonnal, hogy kiesett, hanem az, ahogyan. Ha valakik megsértődhetnek, azok a Vidi-szurkolók, nem pedig Mezey.

Egyre inkább úgy tűnik, a Székesfehérváron szőtt álomba nem illik a kétségtelenül kvalifikált szakember. A potentátok vigyázó szemüket a csapatra vetik, a MOL is azért állt az együttes mögé, mert a futball rossz imázsa megszűnőben van (?), a futballhungarikum újra éledezik, elvégre „a szövetségben előremutató átalakulás körvonalazódik, és a klubcsapatainknál is pozitív változás indult meg”.

Ha a tengernyi pénz mellett ennyire rózsás is a helyzet vagy modernebb kommunikációval szólva pozitív a szemlélet, azért valaki szólhatna Mezey Györgynek, hogy a nagyívű tervekbe csúszó hibák okait firtató kérdések nem személyeskedésből fakadnak.

Ha nem változik a jelenlegi helyzet, a Vidit lassan Mezeyvel azonosítják, az antipátia átcsap a klubra. Arról nem beszélve, hogy a nagyvonalú tulajdonos és a nem kevésbé nagyvonalú támogató is számon kérheti az eredményeket.

A világgal (és a sajtóval) egy feltétellel lehet haragban lenni: ha nem hibázik az illető.

De mint tudjuk, hibátlan ember nincsen.

Thury Gábor

Terry Robinson, Kevin McCabe előretolt helyőrsége most meglépte a tutit: mivel Bobby Davison munkáját a szurkolók élesen kritizálták és Berki Krisztián, a zrt. vezérigazgatója is elégedetlen volt a trénerrel, ezért útilaput kötöttek az edző talpára, helyére Craig Short és Csató Sándor került. A duó kinevezését Berki Krisztián javasolta, de nem titok, hogy ideiglenes megoldást hoztak, mert a zöld-fehéreknek másfél-két hónapjuk van az új tréner keresésére.

Ezt jelentették be a sajtótájékoztatón.

Mára bebizonyosodott: az angoloknak fogalmuk sincsen hová tették be a lábukat. Illetve lehet, hogy az ingatlanbizniszből jól jönnek ki, de az ügyletet fedő akció mégis csak a legnépszerűbb magyar klub, az FTC privatizálása volt. Megtörtént.  

Azóta rájuk várnak a fradisták. Időnként szó szerint is: el-ellátogattak az edző lakásához.

Ettől a játékoskerettől ennyire telik, a „csapatépítés” jegyében igazolt futballisták nem váltották meg a világot – korábbi blogomban ezt jeleztem, mint ahogyan azt is, hogy takaréklángon égnek az angolok. Ez is bejött.

Az eltelt időszak alapján veszem a bátorságot és kijelentem: egy teljesen gyökértelen brigád garázdálkodik az Üllői úton, remek kommunikációs aláfestéssel. Berki nem rejti véka alá, ő a zrt.. üzleti dolgait irányítja, a szakmai kérdésekben az angolok döntenek. A korábban a Ferencvárosnál cserekapus, majd a későbbi FTC-elnök, Rieb György jobbkeze az üzleti életben, jelenleg vezérigazgató igazi sármőr, a szó fegyverével mindent megold, nem mellesleg celeb, amire a mai világban rendkívül nagy igény van, a vakítottak elismerően csettintenek.

Van azonban egy hely a planétán, ahol úgymond nem haladnak a korral, Budapest IX. kerületének egy kis szegletében még a fradizmus az úr. A fradisták között vannak tanult úriemberek, kevésbé tanultak és még kevésbé úriemberek, a társadalom valamennyi rétege képviselteti magát. De abban mindenki egyetért: itt eredmény kell, a vaker kevés. Most előbbi nincsen, utóbbiból van bőven.

A globalizált világban már egy klub vezetőségében sem minősít, ki fradista, ki nem. Egyrészt ezt minden jött-ment kikérheti magának, másrészt objektív mérce nincsen.
De maradjunk a szűken vett szakmánál. Davison magyarosan került Magyarországra, állítólag küldött egy e-mailt a tulajnak, hogy ő bizony edző és felajánlja a szolgálatait. Azt is mondják, annyira másolta a Sheffield United edzéstervét, hogy szolga módon koppintott mindent.

Az angolok futball iránti alázatát nem vitatja senki, de azért ezzel sincs minden rendben. Vagy meghagyom Davisont az ősz végéig, vagy váltok, megnevezve az új szakvezetőt. Mintha a vezetőséget meglepte volna, hogy váltani kell – amit egyébként valamennyi fradista követelt. A határozatlan hoz ilyenkor olyan döntést, mintha határozott és bölcs lenne. A jelenlegi felállás szerint Short mondja, Csató fordítja.  Az egyik ír, a másik olvas... Miközben a Fradi mindig attól volt Fradi, hogy míg ágait tépte a szél, a törzsét azért nem csavarta ki a vihar, mert gyökereivel mélyen kapaszkodott a földbe.

Nyilván Terry Robinsonnak fogalma sincsen mi az a fradizmus – persze jó lenne, ha valaki elmesélné neki –, s kik azok, akik mint szakemberek szóba jöhetnének a csapat mellett. Ez nem feltétlenül az ő hibája. A hiba az, ha meghagyják ebben a tudatban. Jó lenne a volt fradisták között keresgélni. Visszanyúlni a gyökerekhez. És ha már a fáról esett szó: nem mindegy, hogy Üllői-úti fák vagy Üllői úti Fuck. Az előbbi Kosztolányi Dezső költeménye, utóbbit az angolok is értik. És ha nem vigyáznak, a költő sorai rájuk is vonatkoznak: az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák.

Davison már tudja ezt, Robinson még erőlködik, a Nemzeti Sportnak (október 31. 5. oldal) adott interjúban mindennek lehordja a fradisták egy részét.„Ezerkilencszázötvenhatban három magyar férfi menekült Burybe, ahol éltem, és mindenki igyekezett segíteni a boldogulásukat. Etettük, itattuk őket. Liban Abdi szomáliai menekült, Magyarországra szerződött, a Fradiban akart futballozni – az aluljáróban rátámadtak...”

Fondorlatos dolog ez: azon a sajtótájékoztatón, amelyen az a téma, hogy a csapat szakmailag nulla, azzal előhuzakodni, hogy inzultáltak egy színes bőrű futballistát, finoman fogalmazva nem elegáns, mi több inkorrekt.

Én nem azt mondom, hogy az edzőt meg kell várni, a színes bőrű játékost pedig meg kell verni. Ugyanakkor cinikusan jegyzem meg: mindennek ára van. A Fradiért cserébe ez csekélység. Ezt Robinsonék nagyon jól tudják, sőt akkor is tudniuk kellett a szélsőséges fradistákról, amikor megvették a futballklubot. Ha nem tudtak róla, akkor rossz üzletemberek, mert nem ismertek minden körülményt, ha tudtak róla, és úgy vették meg, akkor jó kapitalisták, de nem igazán européerek, mert üzleti érdekeik elnyomták a bennük lakozó demokratát.

De ha lenne csapat az Üllői úton, senkit sem érdekelne, hol lakik az edző, vagy milyen a játékos bőrszíne. Ott voltam már egy-két bajnokavatáson: a szurkolók edzőt, játékost egyaránt fel-feldobnak. És mindenkit el is kapnak.

Robinsonék is tehetnek róla, hogy egy futballistát az aluljáróban kapnak el vagy a bajnokavatáson.  

Úgy látszik, a magyar futballban minden korszaknak megvan a tragédiája. Amikor a párizsi olimpián a magyar válogatott a legjobb összeállításban 3:0-ra kikapott Egyiptomtól, szégyenükben majdnem világgá mentek a játékosok – Kiss Gyula szövetségi kapitánynak mennie kellett, ha nem is világgá, a válogatottól mindenképpen. A fiatalabbak talán nem tudják, de az a találkozó egyiptomi csapásként vonult be a magyar futballtörténelembe.

Az 1954-es vb-döntő elvesztése is sokkolta az országot, de vereség a vb-fináléban – bármennyire is fájó – benne van a pakliban. Az 1969-es marseille-i, a csehszlovákoktól elszenvedett 4:1-es vereséget követően a csapat akkori meghatározó játékosa, Mészöly Kálmán önkritikát gyakorolva ezt mondta: „A mi időnk lejárt."

Azóta mondjuk legalább hússzor lehetett volna új alapokra helyezni a magyar futballt, de a tények azt mutatják, hogy egyszer sem sikerült. Már azok is középkorúak, akik a szovjetektől Mexikóban bekapott hat gólt gyerekként látták. Sokkoló vereség volt, a magyar futball harmadik Mohácsa – ha nagyon patetikusan akarok fogalmazni, de gyanítom, lesz még több is, mert ifiszinten már megkaptuk a nagy pofont: az eleddig a Salvador–Honduras futballháborúról elhíresült két ország egyikének csapata az egyiptomi vb-n megalázta ezt a szépreményű társaságot.

Szinte kísérteties a hasonlóság a mexikói kudarc és a hondurasi csapás között: Európa egyik elitcsapataként vágtunk a tornának, akkor csoportelsőként utaztunk a vb-re, 1985-ben Mezey Györgyöt a kontinens legjobb szövetségi kapitányának választották, Egyiptomba pedig U19-es szinten elért Eb-bronzérmesként utaztunk. A mexikói vb előtt volt játékos, aki odáig ment, hogy a döntőbe várta a csapatot, a jelenlegi együttes labdarúgóiból is sugárzott az optimizmus.

Mondják, ebben a korban még hullámzik a teljesítmény, a borúra derű is jöhet, de egyelőre a 0–3 ténye éget. Bizonyos Martínez csinált belőlünk hülyét, nevezett labdarúgóról nem cikkezett a magyar média. Már-már elhittük, hogy az ilyen-olyan nagycsapatoknál készülő tehetségeink leendő világklasszisok, holott most az is megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán futballisták-e. Magam sem tudom eldönteni, melyik a valós értékelés, de bízom a külföldi játékosmegfigyelőkben, hátha mégis az előbbi.

Akkor mégis mi lehet a baj?

A lehetséges válaszok közül az élre kívánkozik felnőttkorba cseperedő játékosaink önértékelése, de rendben: van, amikor a vágyak és a realitás közti árok szélesebb, mint amekkorának látszik – meg egy fiatalnak mikor legyen önbizalma, ha nem két (U17, U19) részsiker után?

Hanem az ifjúság szétveréséért mindig a felnőttek a felelősek. A magyar futball vezetői példátlan módon egy sikeres generáció élén váltogatták a szakvezetőket, mígnem Kisteleki István MLSZ elnök belátta – későn –, hogy Wilco van Buuren nem a legalkalmasabb posztja betöltésére, vagy ha igen, akkor Hollandiában, de az más kávéház. Vajon mit tudott tenni ennyire rövid idő alatt a helyére beugró Egervári Sándor? A bemutatkozáson kívül gyakorlatilag semmit. S ide kívánkozik még egy korántsem mellékes észrevétel: ezek a srácok rajongtak a tavaly velük Csehországban Eb-bronzot kiharcoló Sisa Tiborért, de az öntörvényű szakember valahogyan nem illeszthető abba a képbe, amelyet a szövetség vezetői magukról és az utánpótlásképzésnek nevezett „tudományról" alkotnak.

Szerencsére még nincs vége a tornának. Reméljük, játékosaink átértékelik a helyzetet, és az egyébként jó pedagógus, Egervári rendbe rakja a lelkeket.

Még minden lehetséges…

Lothar Matthäus nem lesz az FC Fehérvár edzője, ez a hetek óta tartó szappanopera utolsó taktusa. A 150-szeres válogatott úgy játszadozott a fehérvári vezetőkkel, mint macska a gombolyaggal. Matthäus ezt megteheti ott, ahol nem edzői kvalitásai miatt számítanak rá elsősorban, ahol nem a taktikai utasításai a fontosak, hanem az általa és körülötte „gerjesztett” marketingtevékenység, amelynek segítségével a klub kapcsán mindenről szó esik – más kérdés, hogy a szakma továbbra is elsikkadhat. Hangsúlyozom, Lothar annyira ment el ebben a történetben, amennyire megengedték neki. A fehérvári szurkolóknak – akik Matthäusról szóló korábbi írásomért gyakorlatilag száműztek – azonban azt üzenem: a német szakember távolmaradása nem pótolhatatlan veszteség. Igaz, nem nő számottevően a nézőszám, nem ugrik meg a focisuliba vágyó gyerekek száma, talán annyi reklám sem lesz a pálya körül, mint amennyit Matthäus érkezésével reméltek. S beszélni sem úgy fognak az egyesületről, hogy az FC Fehérvár, ahol Matthäus dolgozik, hanem úgy, hogy az a klub, amelyet lóvá tett. Mert megtehette.

Matthäus korábbi csapata, a Bayern München az FC Hollywood becenevet kapta, mert az együttes körüli felhajtás időnként már-már felülmúlja a filmvilág fővárosában hepciáskodó sztárok körüli hisztériát. Noha Matthäus nem, Hollywood most Magyarországra költözött, úgy 60 kilométernyire a fővárostól. S mielőtt az a vád érné a sajtót, hogy belehajszolta a történetbe fehérvári klubot, jó, ha kronológiailag tisztázzuk: a hír, hogy Matthäus az FC Fehérvár edzője lesz, azután reppent fel, hogy dr. Mezey György szakmai igazgató a külföldi (és magyar) edzőkre vonatkozó ominózus megjegyzése elhangzott. Azt gondoltuk, ezután csupán pénz kérdése, hogy Lothar lesz az edző, amikor pedig Felcsútra is ellátogatott, Hollywoodban kompótot bontottak…

Magamban egy ködös novemberi napra taksáltam az aranylabdás távozását, a hivatalos verzió szerint a vezetőség és a szakember közötti kommunikáció megromlását tippeltem hivatkozási alapul. Úgy látszik, a kommunikáció most sem volt tökéletes, Lothar úgy ment, hogy nem is érkezett meg. S azért gondoljunk bele, ilyen forgatókönyvet csak Hollywoodban írnak: a főhősnek nem is kell idejönnie ahhoz, hogy menjen. Arra pedig gondolni sem merek, hogy egy jó ügyvéddel a szóbeli megegyezésre hivatkozva szép summát ki lehetne vasalni a hollywoodiakból arra hivatkozva, hogy a tényként közölt forgatókönyv más, zsírosabb kontraktustól ütötte el Matthäust. Igaz, ez esetben a szóbeli szerződések megkötésekor hangoztatott gentlemen's agreement kifejezésből az első tag értelmezhetetlenné válik...

De mi lesz a csapattal? Megnyugtatok mindenkit: semmi különös. Nem igazolnak az együtteshez azok a futballisták, akik azt nyilatkozták, hogy egy ilyen híres szakemberrel élmény lesz a közös munka. Viszont egy fiatal, ambiciózus szakember már kéznél van, Bódog Tamásnak hívják, eredetileg tolmácsnak hívták, de ezt nem kell szégyellni, José Mourinho is így kezdte Bobby Robson mellett. Az egykori pécsi futballista megfordult az NB I-ben, a Bundesligában, edzősködött Németországban. Igaz, a szakzsargonból kölcsönzött kifejezéssel élve még nem bizonyított sehol, de ezt értelmezhetjük úgy is, hogy tiszta lappal indul.

S nem mellékesen tud németül. Hátha…