Mintha a szurkolók sem tudták volna, hányadán állnak ezzel a magyar válogatottal. A 0–0-ra végződő magyar–finn második félidejében egyre gyakrabban hallatszott fütty a csapat játékát látva, a mérkőzés végén pedig egyértelműen kifütyülték a válogatottat.

Majd kis idő elteltével taps köszöntötte az együttest, amelynek tagjai „viszontköszönték”.

Nagyon egyszerűen értelmezve a helyzetet, a fütty a finnek elleni produkciónak szólt, a taps pedig az Eb-selejtezőben nyújtott teljesítményért. Érdekes dolog ez: kedden még úgy engedtük ki a pályára a csapatot, hogy meglesz a 21 pont; mintha mindenki előre besöpörte volna a győzelmet, amely már csak szépségtapasz, mert lám, gonosz a világ, hiába gyűjtöttünk ennyit, mégis kiestünk.

Minden nagyon szép és jó volt egészen a mérkőzésig, amely úgy hiányzott, mint púp a hátunkra. A meccset megelőző mosoly a 90 perc alatt fokozatosan vicsorrá torzult. Mert ezt a meccset hozni kellett volna, csak éppen Finnország nekünk már a rágós falat kategória, s hiába rágcsáltuk az első félidőben, nem puhult meg. A félidőbeli –„ha így folytatjuk, egy helyzet csak bemegy” – happy hangulat görcsbe rándult, aztán az lett, ami. Noha a meccs előtti sematikus nyilatkozatok már kvázi a vb-selejtezőre felkészülés egyik állomásaként („megyünk előre a megkezdett úton”) aposztrofálták a magyar–finnt, a második félidőben már látszott, minden kezdet nehéz, pláne úgy, hogy be sem fejeztük az előzőt. Még jó, hogy nem kaptunk ki...

Mert mit is vár a szurkoló egy hazai meccstől? Nem az jut eszébe, hogy Helsinkiben milyen nehezen nyertünk, hanem az, ha már ott is győztünk, itthon milyen könnyen fogunk. Egy nyamvadt gól elég lett volna, hogy egy fütty se hangozzék fel. De ebből a döntetlenből kell tanulni: elsősorban azt, hogy legközelebb az ilyen meccseket hogyan lehet megnyerni. A szurkoló valahogy nem érezte, hogy a csapat a falon is átmegy. Akár egy nyamvadt gólért. Pedig a játékosok biztos, hogy akartak.

Sokan gondolhatták úgy, a pénzükért nem kaptak eleget, s ezzel nehéz vitába szállni. A füttyszó azt jelentette, nem szolgálták meg a pénzüket, márpedig azért mentek ki, hogy magyar győzelmet lássanak. Hogy azt ne mondjam, a piacgazdaság érzelmi síkon volt mérhető. Egy szerethető csapat kapott füttyöt, majd tapsot. Képletesen szólva elküldték a játékosokat kukoricáért, hogy arra térdepeljenek, aztán amikor azok erre felkészültek, megsimogatták a fejüket, hogy nincs is olyan nagy baj. A szurkolók gesztusát fogjuk fel amolyan végszónak, a tanulság pedig legyen ennyi: az adott helyzetben meg kell felelni. Futballnyelvre lefordítva, legalább egy helyzetet ki kell használni. Mert egy nyamvadt gól sok mindent eldönt.

 

Már a finn–svéd meccs közben 0–2-nél volt idő emésztgetni, nincs esély a továbbjutásra. Reggel még úgy ébredtünk, hogy csoportunk második helyezettje szerencsés esetben legjobb másodikként továbbmehet az Eb-döntőbe, még az is benne volt a pakliban, mi leszünk a másodikok.

A svédek győzelme után este úgy térhetünk nyugovóra, hogy másodikok már nem lehetünk, az pedig, hogy melyik csapat lesz a pótselejtező nélkül továbblépő legjobb második, már vajmi kevéssé érdekes. Ha persze az Eb-selejtező előtt valaki azt mondja, hogy az utolsó előtt játéknapon még reménykedhetünk, látatlanban aláírom.

Ez van. 1–2-nél volt még negyedóra, hogy a finnek kikaparják a gesztenyét, de nem. Ürességet érzek, el tudom képzelni, mire gondolhatnak a válogatott játékosai. Könnyű most azt mondani, hogy kedden le kell győzni a finneket, és kész. Ha hiszik, ha nem, ez most tét nélkül nehezebb lesz, mintha az utolsó játéknapra maradt volna a döntés. Mondjon nekem bárki bármit: jobb, ha van tét, anélkül mit sem ér az egész. Majd' négy napot kell még várni az utolsó meccsre, s jól tudom, hogy profi játékosokról van szó, de így azért nehéz. Mégis, valahogy meg kell oldani ezt a helyzetet. Ha kikapunk vagy döntetlent játszunk itthon a finnekkel, mindenki azt mondja, mi a fenét akartunk, ha még meg se tudjuk őket verni. Pedig tulajdonképpen nem történt más, csak bejött a papírforma, nem jutottunk tovább.

Kedden mégis telt ház várja a csapatot, ez még akkor is igaz, ha tudjuk, a szurkolók azért rohamozták meg a pénztárakat, mert bíztak benne, hogy a svédek legalább egy pontot Helsinkiben hagynak. A jegyeket eladták, különben is a szurkolóknak meg kell felelni. S van itt még valami: ha minden igaz, az Eb-selejtezőben csapat született. Lépten-nyomon ezt hallhatjuk, olvashatjuk, s nem csupán futballcsapatot kell ezalatt érteni, hanem a közösséget is. Ha erről az oldaláról nézem, nagyon egyszerű ez a történet. Nem kell mást tenni, muszáj legyőzni a finneket. Egyrészt a drukkerek, másrészt az önbecsülés miatt. Ne fanyalogjunk, a keddi lesz az első felkészülési mérkőzés a jövő őszi vb-selejtezőre. Ez a tétje. De álljunk pozitívan a helyzethez. „Veletek vagyunk!" – ez a telt házas stadion üzenete. Ezt illik meghálálni.

Kell ennél nagyobb tét?

Nehéz okosnak lenni, mert a vereségért nem adnak pontot, de a magyar futball jelenlegi helyzetében nem szégyen két góllal kikapni Amszterdamban. Ha ironikusan fogalmaznék, azon kellene keseregni, miért nem sikerült pontot szereznünk, de ha a budapesti eredményt vesszük figyelembe, ne legyünk telhetetlenek.

Nem a pénteki 0–4 okozott csalódást, hanem a mutatott játék, pontosabban az akarati tényezők hiánya. Kedd este ez éppen fordítva volt. Volt tartásunk, e nélkül nem lehet eredményt elérni – ha az eredményt nem is számokban mérjük.

Lehet azt mondani, hogy a hollandok nagyképűek voltak, de azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy pénteken minden összejött az ellenfélnek, mi pedig nem tudtunk ezzel mit kezdeni.

Annál viszont nincs elkeserítőbb, mint hitehagyott futballistákat látni a nemzeti mezben.

Jó, hogy ezen a téren kiköszörültük a csorbát. Ilyen hozzáállással könnyebb tudomásul venni, hogy a játéknak vannak vesztesei, s válogatottunk a magyar futball jelenlegi helyzetéből fakadóan inkább az utóbbiak közé tartozik. A labdarúgás közösségformáló erejéről számtalan tanulmány született, saját viselkedésünkön érezzük, mennyire azonosulunk egy csapattal.

Mikor arcpirító egy vereség, s mikor mondjuk azt, nem baj, menni kell tovább. Most nyugodt szívvel választhatjuk az utóbbit. Fel lehet tenni a kérdést, miért ilyen kétarcú a válogatott, de a győzelem utáni pillanatok nem a szakmai elemzésről szólnak. Hitet kell meríteni, a következő selejtezőig a hétköznapok nehézségei közepette a kedd estét felidézni. Jó lenne győzelmeknek örülni, de a forgatókönyvet nem csak mi írjuk.

Illetve, egyelőre inkább belevesznek minket, hogy izgalmasabb legyen a történet. Ami kedden nem végződött happy enddel, de azért elmondhatjuk, állva haltunk meg, mint a fák. Jobb lenne győzelemnek, netán egy pontnak örülni, de más a viszonyítási alap.

Ma még...

A pénteki magyar–holland meccsből azt a következtetést vonhatjuk le, annak ellenére, hogy a labda gömbölyű, nem történhet meg bármi. Azaz tízből egyszer sincs esélyünk a pontszerzésre.

Ez a felismerés persze nem forradalmi, viszont futballunkkal kapcsolatban egyre inkább igaz. Régebben el lehetett csípni egy-egy pontot a legjobbaktól is, manapság ez csak akkor képzelhető el, ha szó szerint szögbe lép az ellenfél. Mind a tizenegy... A látványsportágak közül kosárlabdában és jégkorongban szinte mindig beigazolódik a papírforma, kézilabdában  van némi esély a meglepetésre.

Még a játék jellegéből fakadóan talán futballban volt a legnagyobb sansz a tudásbeli különbség időleges eltüntetésére, ám erre is egyre kevesebb lehetőség nyílik. De akkor mi az, ami eredmények számít egy szuperklasszis ellenféllel szemben? Pontosabban eredményről ne beszéljünk, inkább elvárásról.

Ha az ember higgadtan nézte a pénteki magyar–hollandot, rövid időn belül szembesült a tényekkel: a fizikai paraméterek tekintetében nincsen esélyünk. Ezek elsődleges tényezők, s nyugodtan soroljuk ide a technikai felkészültséget, amelyről régebben azt mondtuk: ha erőben, gyorsaságban nem is, de technikai téren felvettük a versenyt az ellenféllel. Ez sem volt igaz, mert más lassú mozdulattal átvenni a labdát, passzolni, s megint más a jobbak ritmusában.

De jó volt ezt a megengedő mondatot odaszúrni, mintegy felmentésként, hogy azért a technikásnak mondott magyar labdarúgás legalább ebből a szempontból ne veszítse el a renoméját. Elvesztette... A technika fogalma is átalakult: életszerűtlen lassú tempóban trükközni a labdával, amikor a legjobbak már kozmikus sebességen futballoznak. Tehát rendben – illetve dehogy is van rendben –, ennyit tudunk.

Van azonban a játéknak néhány olyan eleme, amellyel ha győzni nem is lehet, de legalább befolyásolhatja a szurkolók viszonyát a vereséghez. Mert bárki bármit mond, a pénteki csapaton nem látszott az akarás – lehet persze, hogy akartak, csak éppen nem jött le –, s a vereséget ez tette igazán bántóvá, nem a négygólos különbség.

A látottak alapján az amszterdami mérkőzés előtt csak egy vigaszunk lehet, a mondás, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (Némi gonoszkodással persze ezt árnyalhatjuk, hogy csapataink ebben a tekintetben tudnak rendhagyót produkálni.) Nem lehet azt mondani, hogy az akarás vagy az elszántság csökkenti a tudásbeli különbséget, de már ott tartunk, hogy ez a 0–4 nem lett volna olyan fájó, ha...

Ha játékosaink úgy léptek volna oda, hogy legalább kis fejtörést okozzanak az ellenfélnek. Felmerülhet persze, hogy kerül ide a pénteki mérkőzés, amikor kedden a visszavágót játsszák!? Nos, úgy, hogy két egymást követő meccs viszonylatában legalábbis, ne lépjünk ugyanabba a folyóba.

Ha ez így lesz, a méretes zakót is könnyebb (el)viselni. Mert ugyan a két válogatott közti különbség tükrözi a két ország labdarúgása közti differenciát, legalább mentalitásban ne legyen szakadéknyi a távolság.

A magyar–holland mérkőzéssel kapcsolatban mostanában elhangzik az a felütés, hogy tíz mérkőzésből kilencet a hollandok nyernének, de ez az az egy, amelyen mi pontot szerezhetünk. Helytálló-e a megállapítás, szabad-e e mögé a jól hangzó mondat mögé bújva várni a meccset, amelyről – a média sugallatára is – maguk a játékosok is elhiszik, hogy ez az az egy? Ironikusabban: ha egyáltalán van egy, ez lesz az az egy?

Hát nem tudom. Én legalábbis nehezen igazodom ehhez a mondathoz. Igaz, régebben nem is kellett. A mexikói vb – jó, ennek is nyáron már negyed százada – előtt egy ilyen mondat értelmezhetetlen volt, mert a magyar válogatott a hazai meccsein minimum 50 százalékos győzelmi eséllyel vette fel a küzdelmet. De hagyjuk, azok az idők elmúltak, a mai fiataloknak semmiféle futballsikerélménye nincs (na jó, kevés), ahogyan csökkent az eredményesség, úgy terjedt el a szerethető csapat elnevezés, amely a kommunikációs szakértők szerint nyilván rendkívül pozitív minősítés, csak éppen a futballhoz nincsen semmi köze. De nem baj, elvégre virtuális világban élünk.

Mi most mégis a tízből azt az egyet várjuk – meg hogy legyenek a fiúk szerethetőek. Rájöttem: nem azért nem jó korosabbnak lenni, mert az eleve rossz, hanem azért, mert aki korosabb, annak a magyar futballban legalábbis, van viszonyítási alapja.

A másik oldalról még nehezebb megközelíteni egy ilyen találkozót. Mert úgy azért nem lehet kifutni a pályára, hogy ússzuk meg egy tisztes vereséggel. Az is nonszensz, ha egy válogatott nem lát fikarcnyi esélyt sem a továbbjutására vagy az adott meccsen legalább egy pontra. Képzeljék el azt is, micsoda visszhangot váltott volna ki a selejtezők előtt, hogy mi most a harmadik helyet célozzuk meg. A labdarúgás világában kisebbnek mondott nemzeteknél egy ilyen nyilatkozat a realitást tükrözi, de a magyar ember még mindig azt hiszi, hogy (futballban is) fentről lefelé kell nézni a világot, még akkor is, ha tudja, helyünknél fogva éppen fordítva illene. Illúziókat kergetünk, de mi már csak ilyenek vagyunk. De ne nézzem meg a mérkőzést, mondván úgyis kikapunk? Mert azért ne feledjük, a hollandok a tavalyi vb ezüstérmesei, aktuálisan a világ második legjobb csapata az övék. Egy ilyen ellenfélre nem lehet rárontani, mert az életveszélyes. De ez még nem zárja ki, hogy ne a pontszerzés reményével játszunk. Mert lehet, hogy nem szerzünk, de ne legyünk kishitűek.

Most nem mondom azt, hogy örülnék, ha a magyar válogatott szoros mérkőzésen vereséget szenvedne, de ha úgy kapunk ki, hogy felvállaljuk önmagunkat, akkor legalább elmondhatjuk, már közvetlenül a világ elitjéhez tartozó együttes sem vehet minket félvállról. Király Gábor a Nemzeti Sport szerdai számában fején találta a szöget a vele készült interjúban: „A kérdés ezúttal az lesz, mi hogyan lépünk fel, csak reagálunk-e a megmozdulásaikra, vagy magunk is merünk kezdeményezni.” Azért kopiztam ide a kapus szavait, mert teljesen fedik az általam elvártakat. Nincs benne győzelmi kényszer, sem annak rögzítése, hogy gyengébbek vagyunk. Pusztán egy vágyat tartalmaz, amely ha ténnyé nemesül, akkor...

Akkor a tízből ez a meccs lehet az az egy.

S majd elfelejtettem: szerethető lesz a csapat. Ha már most nem az.

Laci nem jön a szlovénok ellen, most már a szövetség dolga lenne kimondani, hogy egyetlen válogatott meccsre se jöjjön, legfeljebb nézőként, de Magyarországon az ilyen és ehhez hasonló helyzetek nem az elvek alapján tisztázódnak, a szituációkat a szükség oldja meg. Mert ha elvekhez ragaszkodunk, akkor Nagy Lászlónak nincs helye a magyar válogatottban. Ha pedig a válogatott nem lesz olyan acélos, mint reméljük, és az átlövő nem húzta még fel a spanyol nemzeti csapat mezét, valaki majd csak meginog: hú, de nagy szükség lenne Lacira!

Az összetartozás napja előtt pikírten jegyzem meg, hogy ez a Laci gyerek nem halad a trenddel, most, amikor édes hazája szívébe fogadná, de hagyjuk ezt a magyar kérdést, ő most sérült, kívánjunk neki jobbulást.

A szövetségnek viszont illene állást foglalnia – a válogatott teljesítményétől függetlenül. Az eddigi kommunikációs technika szerint Laci tematizálta a közbeszédet, „nem döntöttem, pihenek, sérült vagyok”, és ezekhez hasonló megcáfolhatatlan tényekkel, amire a szövetség toleránsan reagált.

Azonban eljött az idő, amikor nemet kell mondani, mert itt van egy közösség, amelyik a következő feladatra készül. S meglehet, ennek a közösségnek szakmai szempontból szüksége lenne Nagy Lászlóra, nem biztos, hogy morális oldalról erősíti az együttest. Adott esetben egy csapat erejét megsokszorozza az a tudat, hogy gyengébb, de nincsenek kiváltságosok, mindenkire ugyanazok a feltételek vonatkoznak.

Ha bárki más látja, hogy Nagy Laci ezt megteheti, jogot formál arra, hogy ő is megtehesse – vagy legalábbis megpróbálja, ha nem is ugyanezt, de valami olyasmit, ami az ő érdekeit helyezi a csapaté elé. A toleranciára hivatkozva továbbra is lehetne maszatolni, de a képlet egyszerű: Nagy László nem játszik a vb-selejtezőn, ergo nem segíti a magyar válogatottat abban, hogy kvalifikálhassa magát az olimpiára. Ebből az aspektusból teljesen lényegtelen, hogy más nemzeti csapatot segít-e vagy sem. Csak valakinek végre nagy levegőt kellene vennie a szövetségben. A visszatartó erő nem kicsi: morális döntést kell hozni egy „objektív” okokra hivatkozó játékos esetében.

Nosza!

Thury Gábor

Ötvenhat évvel ezelőtt ezen a napon győztük le az angolokat 6:3-ra a Wembleyben, és az Évszázad mérkőzése azóta is ott van a magyar emberek tudatában, ám egyre inkább nem tudunk mit kezdeni a nevezetes dátummal, mi több, a mögötte álló eseménnyel sem. Egyre kevesebben élnek azok közül, akik a helyszínen látták; akik látták, főleg britek voltak, nekünk maradt Szepesi György, meg a meccs köré szövődött legenda.

Aztán ahogy telt az idő, egyre több részlet látott napvilágot, a legendárium egyre bővült. Az ötvenedik évfordulóra több, a mérkőzéssel kapcsolatos kisebb-nagyobb lélegzetvételű írás jelent meg, míg a közszolgálati televízió a találkozó egészét a műsorára tűzte, hogy a valóság és a legenda közti különbség fejbe kólintson, vagy éppen ne. Elsősorban a fiatal generáció állhat értetlenül a mítosz előtt, ám a „magyar mitológia" megértésében éppen a „mondakör" főalakja, Puskás Ferenc három évvel ezelőtti halála segített: az itthoni megemlékezések, a sportoló halálhírének külföldi visszhangja némileg közelebb hozhatta a 6:3-at. A világraszóló győzelmet kivívó Aranycsapat tagjai közül már csak ketten, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő élnek – egy kolléga írta, éppen Puskás halála kapcsán: ahogyan velük kezdődik az összeállítás, úgy velük is fejeződik majd be...

Mindeközben a jelenben a magyar futball romjain ülünk, kétségbeesve kapaszkodva minden egyes reménykeltő eredménybe, hogy majd talán most. Generációk nőttek fel a 6:3 óta, s a fiatalabbak már nem értik, mi ez a nosztalgikus kötődés valamihez, ami ötvenhat év homályából dereng. Mindeközben Egervári Sándor az U20-as válogatott sikere kapcsán egy nyilatkozatában megemlítette, Magyarországon a futball a kultúra része – sikereit is ekként kellene kezelni, teszem már hozzá én.

Megszűnőben van egy legenda, mert az eredmények nem táplálják, mert a valóság nem ad okot a nosztalgiázásra – vagy csak éppen arra ad lehetőséget. Hogy aztán józannak(?) álcázott pesszimista hangok nyomják el az emlékezést: ugyan már, hol van az a 6:3?

Valóban, hol van? Része-e a magyar kultúrának, beágyazódott-e már annyira, hogy az iskolákban tanítani lehessen? S egyáltalán: a nem kerek évfordulók alkalmával hogyan kezeljük?  Mert ahhoz, hogy legendák szülessenek, az is szükséges, hogy a meglévő hagyományokat ápoljuk.

Nos, egy rövid kitérőt illik tenni. A magyar nemzetnek, vagy ha úgy jobban tetszik, népnek nincsen eposza, de még valamire való mondaköre sem. Zrínyi Szigeti veszedelme alkalmas lett volna a nemzettudat ápolására, de nem könnyű olvasmány, továbbá az idő átvitt értelemben nem tette arra a polcra, hogy mindenki elérhesse. A görög mitológiából táplálkozó Iliász és Odüsszeia felfűzött, jól kitalált történet, Vergilius Aeneise szintén, s nem kivételekről van szó. A germánok Nibelung-éneke, a franciák Roland-éneke, az oroszok Igor-éneke, a csatornán túl Arthur király legendája, mind-mind megfelel ennek a feltételnek, s akkor a finnek Kalevalájáról még nem is beszéltünk. Ha a magyar irodalomban nem is, a 6:3 kapcsán tágabb értelemben fellelhetők eposzi elemek.

Az előzmények, Stanley Rous megkeresése, a mérkőzés előkészületeinek taglalása (a magyarok hozattak labdákat Angliából) már egyfajta mitikus megközelítést ad, a játékosok tulajdonságainak elemzése, az ellentétes posztokon játszók összehasonlítása (Alf Ramsey-Czibor, Puskás-Billy Wright) mind-mind olyan elem, amely a „sztoriban benne van". Noha a magyar irodalomban Mándy Iván, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Garaczi László, Spiró György, Végh Antal – s a sor nem véges – meghonosította a futballt, mint írása tárgyát, a 6:3-hoz kapcsolódó igazi nagy eposz megírása még várat magára, s félő, hogy már nem is születik meg. A londoni diadal után Szepesi György mintegy buzdítva szólt, hogy „magyar költők, írjatok verset", s Zelk Zoltán – aki egyszer egy zord körülmények közt lejátszott meccs után azt kérdezte Puskástól, hogy van az, hogy az ő labdái mindig eljutnak a kiszemelthez, míg a többieké elakadnak a sárban, s Öcsi azt válaszolta: „költőkém, úgy kell rúgni!" – meg is énekelte az Évszázad mérkőzését.

Szóval, itt állunk a magyar Énekek éneke nélkül, pedig igény lenne rá. Vagy éppen arra, hogy egy jó tollú író fogyasztható műben olyan élvezhető tankönyvet tegyen le a fiatalok asztalára, amelyben korrajzon, Puskáson át minden benne van. Amelyből aztán legalább az Aranycsapat összeállítása ragadjon meg a felnövő generációk emlékezetében.

Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.

Amikor a 48. percben Koman Vladimir sárga lapja után az Eurosport riportere azt mondta, hogy a magyar középpályás nem játszhat az elődöntőben, kétség kívül elszólta magát, de az elszólásoknak mindig van valóságalapjuk. Válogatottunk továbbjutásra állt, bár a neheze még hátra volt (akkor még nem is tudtuk min, miken megyünk keresztül).

Nem tudhattuk, mi lesz a találkozó kimenetele, de egyet bizton megállapíthattunk: a torna alatt felnőtté váltak a srácok. Patetikus megfogalmazás ez, de szót kell erről ejteni, mert a szakmától eltekintve éppen az volt a legnagyobb problémám, hogy ez a csapat sem tud úgymond felnőni a feladathoz, mint elődei általában. Nos, válogatottunk élt a lehetőséggel, az első félidőben jól játszott (labdakihozatalok, támadások felépítése), s a közeli képeken az látszott, nagyon koncentrálnak a játékosok. Németh Krisztián nem reklamált – na jó, kevesebbet, mint szokott –, hanem csak a játékkal törődött, úgy tartotta meg a labdákat, mint Törőcsik András fénykorában, s ráadásként olyan gólokat is rúgott, bokából pöckölgette a labdát az ellenfél védői előtt és a kapus mellett.

Amikor nem megy a nagyválogatottnak, reményünket a feltörekvő generációba vetjük, s mivel felnőttszinten zömmel csak a sikertelenség jut osztályrészül, minden egyes utánpótlástorna fókuszba kerül – talán a kelleténél is jobban. A játékosoknak is pluszteher ez, ezzel magyarázható a Honduras elleni döbbenet. Ám ami azóta történt, azt legszebb álmainkban sem mertük gondolni.

S nemcsak voltak álmaink, hanem lehetnek is. Próbálok visszafogott lenni pillanatokkal a lefújás után. Az elődöntő már önmagában bravúr, de most álljunk meg, ünnepeljünk, mert megérdemlik a srácok: magyar futballcsapat régen szerzett ilyen örömöt. Persze az eredmény a fontos, de ahogyan ez a győzelem ebben a drámai küzdelemben megszületett, az szinte példa nélküli a magyar futballban. S én ennek örülök igazán!

Thury Gábor

A svédek elleni meccs után nagyon sok véleményt elolvastam, számos megnyilvánulással egyet is értek. A magam mondanivalójáról annyit: a svédektől elszenvedett vereség után, de a továbbjutásra esélyesen nem tartottam etikusnak a két selejtező között „cikizni” a csapatot.

Nehéz a portugálok elleni 90 perc után nem csupán 90 percre érvényes „okosságot” mondani. Lehet hibáztatni Erwin Koemant, hogy a svédek ellen nem a legszerencsésebb összeállításban játszatta az együttest, lehet dicsérni, hogy a portugálok ellen az adott keretek között, mert változtatni. Persze biztos olvasták az NS szerdai számában, hogy Nyilasi Tibor, Várhidi Péter és Csank János karakteresebb változtatások mellett állt ki, de én még emlékszem, amikor az egykori kapitányok, Csank és Várhidi csapatain akart a közvélemény hasonló módon változtatni. Szóval, 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk, de ki lesz az az egy, akinek vezetésével 1986 után végre kijutunk világversenyre?

Önök is tudják, ez nem kapitánykérdés. Lehet Koemant szidni, de legalább nem a magyar közegből jött szakember, itthoni kollégáival ellentétben, a hazai miliőben „szerzett” hétköznapi frusztrációit nem viszi a kispadra. Nyilván ezért is hosszabbított vele a szövetség, bár Kistelekinél sohasem lehet tudni, mikor forszírozza a holland vonalat, s mikor lesz elege a maga által megálmodott koncepcióból… Egy biztos, Koeman marad, vele vágunk neki a következő ciklusnak.

Nyilván a kudarc a kapitány felelőssége is, de azért ott vannak a játékosok, akiknek nem a mentalitásával van baj, ebben nem különböznek ellenfeleiktől. Hanem a klubjukban betöltött szerepkörben már igen. Míg a portugálhoz képest szürkének mondott svéd válogatottban is meghatározó futballisták játszanak, addig a magyar válogatottak zöme klubjában – egy-egy kivételtől eltekintve – nem vezérürü, pusztán fogaskerék egy jól működő gépezetben. Vannak persze bravúros teljesítmények – Dzsudzsák Balázs őszi teljesítménye a PSV-ben –, de a magyarok elsősorban integrálódnak csapattársaik játékához, nem pedig kulcsszerepet töltenek be.

Focistáink részként funkcionálnak, míg a válogatottban éppen a kreativitásukra lenne szükség. Mi magunk is egyéni sportolóként kezeljük őket, nem azért nézünk meg egy holland bajnokit, mert a csapatok érdekelnek, hanem honfitársainkra vagyunk kíváncsiak. Ők pedig amolyan „egyéni sportolóként” a csapatba kerülésért harcolnak. A magyar futball jelenlegi helyzetében mégis azért kell szurkolnunk, minél több légiósunk legyen, kérdés, hogy futballunk ezt kitermeli-e? Mert az akadémiák tevékenysége felnőtt szinten még nem érződik. Ahhoz pedig legalább egy évtized kell, hogy az itthoni futballból markáns nemzeti csapat nőjön ki. Ördögi kör ez, apró örömök jutnak csupán, mondjuk annyi, hogy négy fordulóval a selejtező vége előtt van esélyünk a továbbjutásra. 

Amíg nálunk jobb csapatok ellen, igazán éles helyzetben pályára nem lépünk…    

„Ébresztő” – skandálta a közönség a meccs 60. percében, de a drukkereknek nem volt igazuk: válogatottunk ébren volt, más kérdés, hogy nemigen reménykedtünk a pontszerzésben.

Ha a találkozó előtt optimizmusunk parttalan volt, a mérkőzés alatt úgy érezhettük, az ellenfél minimum kalitkába tuszkolta vissza.

A svédek azt játszották, amit tudnak, profi módon a célfutballt. A korán bekapott gól megfogott bennünket, a szokatlan összeállításban pályára küldött csapat szenvedett, a nagy akarásnak majdnem nyögés lett a vége. A pályán nem volt vezéregyéniség, mintha a játékosokat is megfogta volna a felállás.

Aztán varázsütésre megváltozott minden: a büntető utáni futballért minden addig elkövetett hibát meg lehetett bocsátani, sőt meg kellett bocsátani – s mégis vesztesen hagytuk el a pályát. Azt szoktuk ilyenkor mondani, ez a magyar átok, pedig nem, ez sajnos a magyar valóság.

Ennyit tudunk, s ez most nem kritika, csupán a tény megállapítása.

Ha 1–0-ra kapunk ki, azt mondom, hiányérzetem van, így is bosszankodom, de a bosszúság mellett úgy érzem, állva haltunk meg, mint a fák.

A svédek jobbak, ezt előtte is tudtuk, jó lett volna túllépni az árnyékunkon, de ez még senkinek sem sikerült.

Hogy van-e még okunk optimistának lenni? Azt hiszem, igen. Bár optimizmusunk már nem parttalan, mondjuk kalitkába zárt, de ki tudja, a portugálok elleni találkozó után újra szabadjára engedhetjük…    

Rengeteg véleményt olvasni azzal kapcsolatban, hogy a magyar válogatott sorsdöntő mérkőzés előtt áll. A hozzászólok többsége – már kincstári optimizmusból is –  győzelmet vár.

Így is van ez rendjen, elvégre emberemlékezet óta nem volt ilyen – valós – esélyünk a továbbjutásra.

Szinte szuggeráljuk a játékosokat, hogy itt a nagy lehetőség. Félő azonban, magunk sem tudjuk, mekkora ez az esély, lévén a nehéz meccsek most következnek. A masszívnak mondott együttesek a selejtezők ezen szakaszában már nem hullajtják a pontokat, úgymond elkapni nem lehet őket, vagy legalábbis roppant nehéz. De minek is szól ez a felfokozott várakozás? Csupán a futballnak? Vérszemet kaptunk, mert ha a DVSC bejutott a Bajnokok Ligájába, akkor a válogatott törvényszerűen kijut a vb-re? Reálisak az elvárások vagy illúziókat kergetünk?

Nincs kizárva, hogy túlzott reményeinket, vágyainkat vetítjük ki a válogatottra – tulajdonképpen teljesen érthető okokból. Ha a közelmúlt történéseit nézzük országunkban, akkor szinte csak a nemzeti csapatba vetett hit – vetített vágy – ad okot pozitív gondolkodásra. Kicsit képzavar, de érzelmi túlcsordulást vélek felfedezni – egyfajta kompenzációként a nem túl reménykeltő hétköznapokért.

A teljesség igénye nélkül néhány közéleti anomália a közelmúltból, amely nemhogy hozzájárulna, hogy kiegyensúlyozottak legyünk, hanem összezavarja gondolatainkat.

Sólyom László köztársasági elnököt augusztus 20-án nem engedték be Szlovákiába, arra hivatkozva, hogy 1968-ban a Magyar Néphadsereg a varsói szerződés tagállamaként ezen a napon szállta meg a felvidéki területeket. Arról nem beszélnek a (cseh)szlovák vezetők, hogy 1956-ban mennyire dobbant együtt a szívük a magyar forradalommal. Csupán egy példa: a melbourne-i olimpiára készülő, a csehszlovákiai edzőtáborban az elutazásra váró magyar sportolókat a pokolba kívánták, mert Prága utcáin a helyi lakosok lépten-nyomon szimpátiájukat fejezték ki. A csehszlovák kormány még abban is segített, hogy az elutazás anyagi problémái megoldódjanak, csak azért, nehogy a fővárosban kipattanjon a forradalom szikrája.

Augusztus 20-a alkalmából magas rangú állami kitüntetést kapott a régi nomenklatúra kormányának utolsó  miniszterelnöke, Németh Miklós és a demokratikus ellenzék emblematikus alakja, Tölgyesi Péter. Finoman szólva ellentmondásos, még ha előbbi szerepe a határnyitásban nem lebecsülendő – igaz, nem is kell túlértékelni.

Marian Cozma ügyében még nem zárták le a nyomozást, noha a román kézilabdázót még februárban gyilkolták meg. A rendőrség szerint a gyilkos kiléte ismert, nevét egyelőre nem hozzák nyilvánosságra.

Pátkán – ahol az ügyészség szerint tavaly helyi polgárőrök Molotov-koktélokat dobtak három, romák által lakott házra – az események rekonstruálása céljából a minap éjszakai tárgyalást tartottak, az eljárás kis híján káoszba torkollott.

Az elmúlt bő két hét „terméséből” mazsoláztam, s a szegény embert még az ág is húzza: a BL-be jutó Loki egyik válogatott játékosa, Bodnár László halálos baleset részese lett.

Hogy a futball se maradjon ki – éppen az a sportág, amelybe hitünket vetnénk ebben a megbolydult világban.

Tiszta szerencse, hogy a magyar válogatott kulcsjátékosai nem közöttünk élnek, nem részesei zűrzavaros életünknek. Teszik a maguk dolgát, van önbizalmuk, és szerencsére számukra nem térkép e táj. Talán az előbb felsorolt tények adják a legtöbb esélyt a sikerre.

S legyünk óvatosak: a megvalósulatlan vágyaknál nincsen rosszabb.