Azt lassan megszoktuk, hogy a környező országokban a futball színvonala magasabb, mint nálunk, azt pedig lassan meg kell szoknunk, hogy már a jelentős futballesemények rendezéséről is lemaradunk. Ebben is megelőztek minket: a 2012-es Európa-liga-döntőt Bukarestben rendezik, a 2013-as Szuperkupa sorsa pedig Prágában dől el.

Noha a közelmúltban – az osztrákokkal és a horvátokkal közös (sikertelen) Eb-rendezésre pályázást követően – történtek erőtlen próbálkozások, hogy rangosabb futballeseménynek adjunk otthont, a törekvések csupán a vágyakozás szintjén maradtak. („De jó lenne BL-döntőt rendezni!”) A nekibuzdulás rögtön lelohadt, mivel nincsen rendezésre alkalmas stadionunk – mint ahogyan lassan az is szégyenszámba megy, hogy a nemzetközi kupában induló csapataink megfelelő létesítmény híján hazai meccseiket is gyakran idegen pályán játsszák.

Irigykedhetünk most Bukarestre és Prágára, utóbbi város rendezése nem is meglepetés, Csehország presztízse az Európai Unióban jóval nagyobb, mint a többi egykori szocialista országé. S noha ezzel még nem hullott volna a cseh szövetség ölébe a rendezési jog, a presztízs az UEFA-nál is számít. Valamiféle rosszul értelmezett nemzeti büszkeség okán hihetjük csak azt, hogy ha mi pályázunk valamire, azt az illetékesek komolyan is veszik – mi pedig értetlenül vesszük tudomásul, ha lenulláznak, s ehhez fals magyarázatokat gyártunk, lásd a sikertelen Eb-pályázatok utáni magyarázkodás.

Noha egy stadiont gyorsabban fel lehet építeni, mint egy ország futballját teljes keresztmetszetében fejleszteni, csupán az Újpest, a Videoton és a Győr mondhat magáénak hazai mércével mérve korszerű otthont, de nemzetközi kupadöntő rendezése az említett létesítményekben sem jöhet szóba. Most, hogy az október 11-i magyar–finn Eb-selejtező másnapján elkezdődik a Puskás Ferenc Stadion bontása, s egy új létesítmény felhúzása, még az is megtörténhet, hogy Budapest hamarabb lesz nemzetközi kupadöntő színhelye, mint hogy a magyar válogatott kijut Eb-re vagy vb-re. A Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnál elkülönítettek 500 millió forintot erre a célra, tehát a munkálatok nem csak verbálisan kezdődhetnek meg. Budapesten csupán az új létesítmény lehet versenyképes, az FTC 1974-ben átadott stadionja igencsak lelakott. Az 1999 és 2001 között átépített Megyeri úti létesítmény befogadóképessége (13 501) erősen behatárolja a lehetőségeket.

Megpecsételődött tehát a jó öreg Puskás Ferenc Stadion (leánykori nevén Népstadion) sorsa. Az 1953-ban átadott létesítmény a maga korában betöltötte szerepét, de hiába toldozták-foltozták, ma már nem felel meg a statikai követelményeknek, s esztétikailag sem „trendi”.

Noha jócskán változott a világ, meggyőződésem, ha jó futball lenne Magyarországon, kis túlzással senkit sem érdekelne, milyen lepukkantak a hazai stadionok. Persze manapság a korszerűtlen pályákra, rossz futballra képtelenség kicsalogatni a nézőket, de ha van minőség, a körülményeken könnyebb átlépni. Sosem felejtem el, a hatvanas-hetvenes években a Népstadion rangadói, válogatott meccsei előtt a szoborparkban, nem éppen emberléptékű „műalkotások” között melegítettek a csapatok. De kit érdekelt ez! Még ma is érzem az orromban a bemelegítő kenőcs édeskés-csípős szagát, a fű illatát, magam előtt látom a tőlem karnyújtásnyira gimnasztikázó futballistákat, akiket senki sem pocskondiázott. Már hallatszott a szurkolók moraja (igen, akkoriban telt házas meccsek voltak), aztán jöhetett a játék.

A régi szép idők elmúltak, ezt az időszakot visszaidézni lehet, visszacsinálni nem. A korszak egészét tekintve talán jobb is, de nehéz azzal szembesülni, hogy mindent szinte a nulláról kell kezdeni.

Mert egyelőre se futballunk, se stadionunk.

Most, hogy a két fehérorosz kalapácsvető megtarthatja érmét, az a tétel is felborul, hogy csak az doppingol, aki lebukik.

Gyevjatovszkij és Tyihon ugyanis lebukott. A minta elemzése során a két kalapácsvetőnél a B-próba is a megengedettnél nagyobb tesztoszteronszintet mutatott ki. Csak éppen a laboratóriumban szabálytalanság történt....

De miért nem történt hasonló  szabálytalanság Gyurkovics Ferenc súlyemelő esetében Athénban, akinél férfi súlyemelő erőkifejtését jelentős mértékben nem növelő oxandrolont mutattak ki? Ha így történik, Gyurkovics olimpiai ezüstérmes lenne, de ami jóval fontosabb ennél, hogy nem hurcolták volna meg. Gyurkovics esete annyiban is analóg a fehéroroszokéval, hogy a magyar sportoló is benyújtott keresetet a CAS-nál, de a kérvényt a testület késésre hivatkozva elutasította – jóllehet korábban éppen a CAS kért kiegészítést. A sportbíróság egyébként megfellebbezhetetlen grémium.

S ez a grémium hívja fel a figyelmet, hogy „a határozatot nem szabad a fehérorosz atléták felmentéseként értelmezni”, s azt sem jelenti ki, „hogy a versenyzők a (pekingi) játékok előtt nem használtak külső tesztoszteronforrást”.

A képmutatás csimborasszója ez, mintha létezne felettes szerv, amely megmondja a CAS ítészeinek, milyen döntést kell hozni. Mondjuk ki, eszerint létezik a sportdöntőbíróság felett álló erő, pontosabban érdek, amely aszerint méri a világ sportját, ahogyan jónak látja. Ha kell, elutasít, ha kell, helyt ad. A (sport)politika diktátuma szerint. Kiderült, Fehéroroszország nagyobb hatalom, mint Magyarország. Mint a térképen.

Tiszeker Ágnes mindenható  doppingtudor azt mondja, nem a magyarok és Pars Krisztián ellen irányult a döntés, nem kell összeesküvés-elméleteket gyártani. Punktum.

De amíg itthon az illetékesek kivont karddal szaladgálnak a szőnyeg alatt a zéró toleranciára hivatkozva, addig komoly helyen sportdiplomáciánkat a szőnyeg alá söprik. Nagyon rossz üzenet ez Pars Krisztiánnak és amúgy a sportolóknak. Az, hogy a magyar sportorvoslás fényévekre van a világtól, azt már megszokhattuk, azt, hogy a magyar sportdiplomácia olyan, amilyen, azt is tudjuk. De az egész belenyugvásnak, megfellebbezhetetlenségnek van egy negatív üzenete, amelyet éppen az utóbbi időben próbálnak kiverni a fejünkből: merjünk kicsik lenni! A közbeszéd, a kommunikáció nemrég száznyolcvan fokos fordulatot vett az országban Ez a fajta értékszemlélet elveti a „merjünk kicsik lenni” elvet. Azt mondja rá: „Nem, nem, soha!”

Nem, nem, soha?

Éppen most is.

Thury Gábor